Steven Caple Jr. kis túlzással csupán annyit csinált, hogy Creed II. címen újraforgatta a Rocky IV-et, ám a végeredmény kifejezetten izmosra sikeredett.
A meglepetésszerű kiválóságával Rocky Balboa világát újraélesztő Creed: Apollo fia 2015 egyik legjobb filmje volt. Kézenfekvő, hogy érkeznie kellett a folytatásnak, amelyben a néhai nagy ökölvívó, Apollo Creed házasságon kívül született fia, Adonis (Michael B. Jordan) újra ringbe száll. A rajongók nem dőlhettek nyugodtan hátra a premiert megelőző hónapokban, hiszen az első részt példaértékűen szenvedélyes rendezésével sikerre vivő Ryan Coogler helyett egy kevésbé nívós név, Steven Caple Jr. dirigálta a produkciót. Jó ideje már az sem volt titok, hogy a fiatal és vakmerő Creed fiú újabb történetében feltűnik az Adonist mentorként és edzőként támogató Rocky (Sylvester Stallone) egyik legnagyobb ellenfele, Ivan Drago (Dolph Lundgren), aki három évtizeddel korábban a szorítóban végzett Apollóval. Az orosz titán célja ezúttal az, hogy kegyetlenségben és haragban nevelt bokszoló fia, Viktor (Flroian Munteanu) segítségével visszaszerezze családneve dicsőségét és hazája elismerését. Drago és Creed fiai szembeszállnak egymással a szorítóban, mi pedig gyanakodhatunk, hogy ez egy nosztalgiára erősen alapozó mozgókép lesz. Nem is tévedünk nagyot, viszont igazán komoly panaszkodásra így sem lehet okunk.
A Creed II. alapvetően ugyanazokra a fő fordulatokra épül, mint a Rocky IV, amelyben Balboa összecsapott az idősebb Dragóval, és győzedelmeskedett fölötte. Az amerikai fiú kezdeti önteltsége, a nagy pofára esés, majd a vérgőzös visszavágó az olasz csődör és az orosz hegyomlás filmtörténeti jelentőséggel ugyan nem bíró, ám kétségtelenül emlékezetes fejezetét idézi. Sőt, mi több, a produkció még a hidegháborús hatásoktól fűtött Rocky IV propaganda beütésű vonalát is visszahozza. Közel sem szentel neki akkora jelentőséget, mint amekkorát 1985-ben kapott, de még így is eléggé meglepő, ahogy a készítők rideg európai városképekkel és érzéketlen orosz figurákkal hívják fel a figyelmet arra, hogy annál rosszabb valami, minél keletebbre található az Egyesült Államoktól.
Kétségtelen, hogy a Creed II. a legkisebb mértékben sem nevezhető eredeti filmnek. Múltidézésével önismétlés hatását kelti, megúszós cselekményvezetése pedig meggátolja abban, hogy vérbeli új tartalmat szerkesszen Rocky Balboa és Adonis Creed mítoszához. Ugyanakkor ez csak egy hangyányit zavaró, hiszen Steven Caple Jr. a legerősebb sportdrámákra jellemző feszültséggel, izgalommal és elsöprő motiváló erővel tölti meg jeleneteit. Így a kegyetlen, Dávid és Góliát harcát idéző bokszmeccsek és a sivatagos pusztában zajló, spártai brutalitással bíró edzőmontázs egyaránt a vászonra szegezik a néző tekintetét. Tény, hogy nem sikerül olyan klasszikussá váló, elképesztően újszerű képsorokat generálni, mint amilyen például Ryan Coogler vágatlan ökölvívó mérkőzése volt az első filmben, de az ütések így is fájnak, a veríték és a vér szinte az arcunkba csapódik, Adonis pusztító erejű, ismételten remek zenével kísért felkészülésének végignézése után pedig még a legmagasabb hegyet is egyből kétszer másznánk meg.
1976, azaz az első Rocky-film premierje óta már nyolcadik alkalommal mutatnak be nekünk alapvetően nagyon hasonló önismereti drámákat, felemelő edzőmontázsokat és katartikus bokszmeccseket, ám az egészet kiötlő Sylvester Stallone sikerreceptje a mai napig változatlanul frissnek és hitelesnek hat. Hogy miért? A kiváló zene és a rendszeresen ütős rendezés mellett ez elsősorban a karaktereknek köszönhető. Adonis Creed személyében a nézők olyan főhősért izgulhatnak, aki emlékeztet a fiatal Rocky vakmerőségére, ugyanakkor apja iránti tisztelete és saját szerelmi szála új színekkel is megajándékozzák jellemrajzát. A romantikus szál különösen fontos, hiszen Michael B. Jordan és Tessa Thompson között második alkalommal is izzik a kémia. Eközben a készítők hitelesen emelték vissza a történetfolyamba Ivan Drago szófukar, erőszakos kisugárzású alakját, ugyanakkor kár, hogy az egyik legérdekesebbnek tűnő figura, a kisebbségi komplexussal és az apjától való félelemmel küzdő Viktor Drago lelki világával csak egy-két jelenetben, érintőlegesen foglalkoznak.
És persze újra, Rockyként utoljára itt van Sylvester Stallone is. A jó öreg Sly, aki színészi és forgatókönyvírói karrierjének legnagyszerűbb karakterét nyolcadjára is lehengerlően hozza. Tiszta szívvel, őszintén, végig éreztetve azt, hogy bizony ezúttal is volt köze a forgatókönyvhöz. Rocky Balboa évtizedeken átívelő hatást gyakorolt a filmvilágra, és ez a kulturális befolyás "nyugdíjazása" után jó eséllyel csak még erősebbé fog válni. Nem is csoda, hiszen kevés ennyire hiteles és sallangtól mentes alak tűnt fel az idők során a mozivásznon. Rocky még évtizedek múltán is autentikus, ugyanolyan jól állnak neki az egyszerű, kisemberi bölcsességek és az élettapasztalat nyomán arcába vésődött barázdák. Ráadásul még saját karakterdráma is jár neki, hiszen ő is csak ember, és akármilyen bölcs, veterán harcos, ugyanolyan tökéletlen és esendő, mint akárki más. De az Adonisszal közösen vívott küzdelem újfent ráébreszti arra, hogy az igazi bátorságpróba csak a legutolsó gong után, a mindennapi életben kezdődik.
A Rocky/Creed-franchise alapvető értékeit az önismétléses cselekmény dacára is tisztelő Creed II. szintén tisztában van ezzel, így zavaró momentumai ellenére is működik. Ryan Coogler az első résszel kiütéses győzelmet aratott, és habár a második felvonásra örökébe lépő Steven Caple Jr. lába már gyakrabban megroggyan a szorítóban, még így is sikerül megszereznie a kevésbé kirívó, de az elismerést megérdemlő pontozásos diadalt. Rocky, Apollo, Adonis és Drago legendája így végül sikerrel védi meg a sportdráma műfajának bajnoki övét.
