Stan Lee ikonikus karakterei segítségével mesél a vallási fanatizmusról, amely köré az egyik legnagyobb képregényművész, Moebius emel disztópikus falakat. Ez az Ezüst Utazó: Példabeszéd.
A Fumax Kiadó új, nagy alakú, keménytáblás Marvel-képregénye a szövegbuborékokkal tarkított művészeti ág előző századába repít vissza bennünket. Abba az időszakba, amikor a műfaj legnagyobb legendái alkottak. A Példabeszéd történetében Stan Lee a nem túl távoli jövőbe, egy disztópikus hangulatú Amerikába kalauzol bennünket. A bolygófaló Galactus egykori hírnöke, az emberiség irányába rokonszenvet ápoló Ezüst Utazó csavargóként él, és sikátorokban bujkál. Amikor korábbi ura visszatér a Földre, és csellel ráveszi az embereket arra, hogy saját akaratukból istenként imádják, az Utazó megszabadul álcájától, hogy még egyszer szembeszálljon Galactusszal, védelmezve a népet, amely a hálát hírből sem ismeri.
Az Ezüst Utazó a csillagok közül alászállva vált az emberi faj őrangyalává, így nem meglepő, hogy a vallásos témakör igencsak illik karakteréhez. Stan Lee ezt ki is használja. A Földet minden korábbinál aljasabb manipulációval uralma alá hajtani kívánó Galactust hamis istenségként, csalfa bálványként ábrázolja. A gigászi, az emberi felfogóképességen félig-meddig túl helyezkedő entitás segíti az írót abban, hogy bemutassa, milyen ostoba, naiv és megvezethető a fajunk, főleg akkor, amikor erőszakos tömegekbe verődik.
Lee és a francia legenda, Moebius alkotópárosa nem árul zsákbamacskát. A fanatizmust, a szektásodást és a tömegmanipulációt középpontba helyező cselekményüket komplex szimbólumok, nehezen értelmezhető monológok nélkül, egyértelműen és közérthetően, mégis kiemelkedően intelligens módon vezetik végig a vékony, ám annál erőteljesebb képregény lapjain. Helyenként egy kicsit túlságosan is szájbarágós a mondanivaló tálalása, de a történet nagy részében sikerül tökéletesen belőni az arányokat. Űrből jött teremtényeinek hatására a Példabeszéd sci-fi, míg vallásos narratívája filozófiai művé emeli, szókimondó szövegezése pedig tanmesét is vegyít az összképbe, ráadásul még a látványos akciójelenetek sem maradnak el.
Történetvezetése és dialógusai szempontjából a sztori az első oldaltól az utolsóig pontosan tudja, mit akar, és ezt a lehető legyegyertélműbben megfogalmazott szövegvilág útján juttatja el az olvasókhoz. Ám amíg a fanatikus világlátást és a tömegek átverését elítélő elbeszélésmód könnyen kiismerhető, addig a képregényben szereplő figurák csak szövevényesebb elemzés útján érthetők meg teljesen. Stan Lee és Moebius ugyanis egyszerre mesélnek a megkérdőjelezhetetlen jó és a javíthatatlan gonosz örök szembenállásáról, valamint a szüntelenül vívódó emberi jellem komplexitásáról. Galactus félreismerhetetlenül a természete ellen tenni képtelen rosszat jelképezi, míg az Ezüst Utazó a szó szerint csillogó, hősies lovag, akinek a másokért megtett áldozathozatal a legfőbb küldetése. Az ő végletes szembenállásuk úgy prezentálja a fény és a sötétség halhatatlan küzdelmét, hogy arra még az ilyen típusú történetmesélés legnagyobbja, J. R. R. Tolkien is elégedetten csettintene.
Ám a jól ismert Marvel-figurák által megszemélyesített kozmikus erők mellett a Példabeszédben nagyon hangsúlyos a valóságszagú, emberközeli vonulat. Moebius szívfacsaró jövőképet rajzol fel olyan tömegjelenetekkel, amelyekben a sokaság népakarata épp a legerősebb, leghatalmasabbnak tűnő lény felé hajlik, akár a nádszál a szélben. Közülük is kiemelkednek a vezéregyéniségek és az erkölcsi élharcosok: Colton Candell Galactus papjává nyilvánítja ki magát, hogy így elégítse ki mardosó hatalomvágyát, míg húga, Elyna kezdettől fogva érzi, hogy Galactus valójában hazug istenség.
Így áll fel a végzet színpadának társulata az omladozó antiutópiában, ahol istenszerű hatalmak csapnak össze egy elsőre porszemnyi jelentőséggel bíró, ám magában mégis nagy lehetőségeket, ugyanakkor óriási kockázatokat is hordó fajért: az emberiségért. Moebius az utolsó oldalakon olvasható, részletes jegyzetei legalább annyira izgalmasak, mint maga a képregény. A francia művész kendőzetlenül számol be arról, hogy ezt a Marvel-képmásra faragott, isteni tragikomédiát mekkora kihívás volt megrajzolni. Az elkészült képeken, a zsigeri erővel bíró paneleken és a minden részletében egyedi színvilágon megkérdőjelezhetetlenül látszik, hogy Moebius elérte, amit maga elé célként lefektetett a munkafázis kezdetén: úgy alkotott maradandót, és a Marvel-sorból nem kilógó szuperhősképregényt, hogy közben hű maradt saját egyéniségéhez.
Ehhez természetesen szükség volt Stan Lee-re, a képregénytörténelem legnagyobb koponyájára is. A leghíresebb szuperhősöket kiötlő legenda minden érzelmére, tartalmas gondolatára és igazságosságot kívánó világlátására. Lehetséges, hogy az Ezüst Utazó: Példabeszédbe belelapozva elsőre csak az összeomló felhőkarcolók tűnnek fel, és ez is csak egy akciódús, sokadik Marvel-sztorinak érződik. Ám a legelső mondat elolvasásától, a legelső csodaszép rajz mélyebb feldolgozásától kezdve fokozatosan megértjük, hogy mérföldkővel van dolgunk. Mert pontosan így fest az, amikor a képregényművészet esszenciáját nem csak értő, hanem egyenesen megteremtő alkotóóriások összefognak, és minden igényes olvasó számára szebbé teszik a világot.
