A 2015-ben leköszönő, ám 2018 óta ismét aktív Mötley Crüe minden idők egyik legfontosabb hard rock zenekara, a Netflix pedig filmben dolgozta fel édes mérgektől bűzlő pályafutásukat.
A The Dirt címet viselő, a banda négy tagjára nagyjából egyenlő hangsúlyt fordító életrajzi film a Mötley Crüe karrierjének drogoktól, alkoholtól és felelőtlen szextől terhes első felére fókuszál. A fiatal kora miatt nehezen komolyan vehető Tommy Lee (Colson Baker), a csontsorvadással küzdő Mick Mars (Iwan Rheon), a nyálpop-zene világából érkező Vince Neil (Daniel Webber) és az otthonról menekülő, az elmúlt évtizedekben rockikonná vált Nikki Sixx (Douglas Booth) a kezdeti szárnypróbálgatásokat követően egymás után tarolják le a színpadokat, fontos tényezővé válva a rock/metal zene globális elfogadtatásának küldetésében.
Igaz, ők erre az egészre valószínűleg csak elmosódó foltok szintjén emlékeznek. A The Dirt ugyanis hedonizmusban és rossz magánéleti döntésekben fürdőző zenekari film, amely a Crüe tagjait a rockzenészekről alkotott legjellemzőbb negatív sztereotípiák megtestesítőiként mutatja be. A filmélmény szempontjából nézve ebből jó és rossz dolgok egyaránt származnak.
A The Dirt számos alkalommal, főleg a játékidő első felében kifejezetten szórakoztató és meglehetősen vicces, hiszen a rengeteg droghasználatot, sugárban hányást és átgondoltságtól mentes éjszakai kalandot leheletnyi iróniával, önreflexióval, néhol pedig egyenesen a főhősökön gúnyolódva mutatja be. Ennek a hangvételnek köszönhetően az a kielégítő érzés támad a nézőben, hogy őszinte, bevállalós, sallangmentes életrajzot néz. Ugyanakkor a mű nem képes jelenetről jelenetre megújulni, és mindig más köntösben bemutatni az önpusztításra koncentráló tartalmat, mint ahogy tette például három felhőtlen órán keresztül A Wall Street farkasa. Szép fokozatossággal így ellaposodik film, és az összképet végül még az egész jó színészi játékok sem mentik meg, hiszen összességében csupán korrekt alakításokról beszélhetünk, nem pedig a Johnny Casht (A nyughatatlan) és Freddy Mercuryt (Bohém rapszódia) megformáló Joaquin Phoenix és Rami Malek királykategóriájáról.
Zavaró, hogy a készítők teljesen fantáziátlan módon kizárólag Mötley Crüe-nótákból állították össze a filmzene repertoárját, bár tény, hogy némelyik jelenetet tényleg semmilyen más dallam nem tudná hatásosabban aláfesteni. Öröm az ürömben továbbá, hogy ha valami, akkor a koncert- és videoklipjelenetek bemutatása elsőosztályúan sikerült. Amíg zeng a gitár, bömböl a basszus és majd szétszakad a dob, addig semmi gond nincs a produkcióval, hiszen a dinamika csak úgy árad a showkat bemutató képsorokból. Persze itt felmerül ugyanaz a dilemma, amely a Bohém rapszódia esetében is jelentkezett: ha tényleg csak a zene miatt érdemes megnézni a filmet, akkor miért ne egy kreatívan felvett, valódi koncertvideót válasszunk inkább?
Mert ahogy elhagyják a srácok a színpadot, újra visszatérnek a tipikus, unalomig ismételt életrajzi filmes sablonok, ám jó ötletek és változatosság nélkül. A szereplők kiszólnak hozzánk a képernyőről, ám csupán erőltetett szolgaisággal törik át a negyedik falat, Nikki Sixx hatvanharmadik herointripje pedig a totális monotonitás okán már nem tud sokkoló lenni a bóbiskolni kezdő néző számára.
Így kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy a The Dirt nem az átlagos, minőségi kikapcsolódást kereső mozgóképnézőnek, hanem a Mötley Crüe fanatikus rajongóinak készült. Hiszen nekik igazán nagy élmény újra, egy kicsit másféle módon is átélni a banda által teremtett koncertélményeket, és színészek egészen élethű tolmácsolásában is meghallgatni a jól ismert dalokat. Ha csak ennyi volt a cél, akkor filmművészeti hiányosságaival együtt is sikeres alkotásról beszélünk, hiszen kár lenne tagadnom, hogy a stáblista után számomra is jól esett benyomni egy ütős Mötley Crüe témát, amelyet a rockikonok hullarészegen írtak, de a világ szerencséjére színjózanul hallgatva is cáfolhatatlan alapművek.
