Hellboy, Mike Mignola legendás képregényhőse nehezen kaphatott volna ennél gyengébb filmadaptációt.
Manapság aranyéletük van a magyarországi képregényrajongóknak, hiszen sorban jelennek meg a legnagyobb klasszikusok, ráadásul gyönyörű díszkiadások formájában. A Vad Virágok Könyvműhelynek köszönhetően már hat remek Hellboy-kötet ékeskedik a gyűjtők könyvespolcán. A paranormális veszélyforrásokra vadászó, ördögképű titkos ügynök történetét korábban Guillermo del Toro dolgozta fel kettő igencsak hangulatos mozgóképben, idén pedig Neil Marshall gondolta újra Hellboy kalandjait, méghozzá a március óta magyarul is olvasható A nagy vadászat című képregény alapján. A barlang egykor ünnepelt rendezője ezúttal sajnos nem vitte túlzásba a popkulturális értékteremtést.
Hellboyt (David Harbour) a nácik idézték meg a II. világháború alatt, ám a kulturális hagyományok legelterjedtebb ördögábrázolását idéző lény nem váltotta be a hozzá fűzött, apokaliptikus reményeket. Napjainkban a Paranormális Kutató és Védelmi Hivatal legjobb embereként a világ sötét zugaiból előmászó rémségek ellen küzd. Hellboy alig vészeli át súlyos sérülés nélkül az egykori, vámpírrá lett barátja elleni összecsapást, máris újabb kellemetlen helyzetbe kerül: az angliai Osiris Club a segítségét kéri a számukra hagyománynak tekinthető óriásvadászatban. Mindeközben a disznótestbe zárt Gruagach nagy erőfeszítések árán feltámasztja az évezredek óta szunnyadó Vérkirálynőt (Milla Jovovich), aki régi kedvtelésének hódolva az emberiség életére tör.
Ahogy a 2014-es Godzilla, a Tűzgyűrű és az elmúlt évek egyéb óriásszörny-filmjei, úgy a vadonatúj Hellboy is csak illúzió. Az előző példákkal szemben annyi a különbség, hogy ez az alkotás nem a gigászi, városokat romboló lények, hanem az okkult szörnyek, a vámpírok és démonok iránt rajongó kisgyereket próbálja felébreszteni a nézőben. Ezzel a hozzáállással nem is lenne probléma, hogyha egy összetettebb koncepció egyik részleteként jelenne meg. Neil Marshall viszont még csak meg sem próbálja leplezni, hogy alkotása egyetlen célja az, hogy ronda szörnyeket eresszen egymásnak minél brutálisabb akciójelenetek keretei között.
Ez különösen fájdalmas azoknak a legalább húszas éveikben járó befogadóknak, akik jól ismerik Guillermo del Toro korábbi, rendkívül komplex Hellboy-adaptációit, amelyek cselekményben jobban elrugaszkodtak az eredeti képregényfolyamtól, ám az atmoszférateremtés szempontjából sokkal közelebb álltak Mike Mignola klasszikusához, mint Marshall rendezése. Ez persze nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy amíg del Toro a jelenetkoncepciókkal, a fényképezéssel és az aprólékos helyszínrajzokkal egyaránt fokozta a hangulatot, addig az új Hellboy egyetlen atmoszférateremtési módszerrel él: a rockzenével. Természetesen az AC/DC és a Mötley Crüe klasszikusaival aláfestve még egy rakás, napfényes mezőn rohangáló cosplayer is menőnek hatna... ahogy azt ebben a filmben is láthatjuk.
Jól tesszük, ha megbecsüljük a Hellboy és az óriások összecsapását bemutató, vágatlan képsort és a finálé nagy bunyóját, mert ezeken a tényleg kreatívan kigondolt akciókon kívül aligha találunk igazán értékelhető momentumot a gyenge minőségre való tekintettel borzasztó hosszú, kétórás játékidő alatt. Az összkép kicsit olyan hatást kelt, mint egy '90-es évekbeli, rövid életű rajzfilmsorozat, amely ostoba poénokkal próbál hatást kiváltani. Önmagukban nézve is, a sokrétű lélektani tartalommal és okkult témák elemzésével teli képregényalapot figyelembe véve pedig különösen kiábrándítóak Andrew Cosby forgatókönyvének erőltetetten trágár megnyilvánulásai és felháborítóan infantilis karakterábrázolásai, Neil Marshall jeleneteinek hatásvadász, mélység nélküli agressziója pedig egyszerűen csak idejétmúlt.
Mindezzel kettő nagy probléma van, túl azon, hogy megkérdőjelezhetetlenül fércmű született. Az egyik az, hogy a címszereplőt megformáló David Harbour sokkal többet érdemelt volna ennél a gyengén adaptált karakternél. A másik, súlyosabb baj pedig az, hogy a 2010-es évek moziba járó fiatalsága így fogja megismerni Hellboy-t. Káromkodó, buta, súlytalan szörnyetegként, akinek rémisztő megjelenése van, valódi karakterrajza azonban nincs. És hiába próbáljuk majd megértetni velük, hogy ez a figura eredetileg a populáris kultúra egyik legösszetettebb, és külseje dacára is legemberibb alakja.
