A Jászai mari Színházban bemutatott A kutya különös esete az éjszakában egyik főszerepét Lapis Erika alakítja. A színésznőnek nem mindennapi nehézségekkel kellett szembenéznie.
A Mark Haddon regényéből készült és a Jászai Mari Színházban bemutatott színdarab egy Asperger-szindrómás kamaszfiú, Christopher sajátos nyomozás- és felnövéstörténetét beszéli el. A tatabányai előadásban az édesanyját játszó, nemrég Jászai Mari-díjjal kitüntetett Lapis Erikának – mind a megformált alakot, mind a saját életét illetően – súlyos dilemmákkal kellett szembenéznie, mielőtt nekilátott a szerep megformálásának.
Tavaly született meg a kislányod. Amikor elvállaltad a szerepet, nem tartottál attól, hogy nehéz lesz a próbákat és az előadásokat összeegyeztetni a szülői feladatokkal?
Halálra aggódtam magam a próbákig – egyértelműen túlparáztam ezt a „gyerek mellett munka” – kérdést. Először kértem is Crespo Rodrigo igazgatótól néhány hónap gondolkodási időt, hátha addig ér valamilyen sugallat, vagy esetleg a kicsi jelzi nekem, hogy miként döntsek. Vicces, de egy idő után már mindenhol ezt a jelet kerestem, aztán rájöttem, hogy magamra kell figyelnem.És mivel nehezen tudtam volna elnyomni a színpad iránti vágyamat, úgy döntöttem,mindenkinek az lesz a legjobb, ha belevágok. Végül Adél lányom csodásan bírta, az édesanyám és a tündéri pótnagyink pedig tobzódott a babázásban. „Kismamakedvezményt” is kaptam, ami azt jelentette, hogy csökkentett óraszámban, reggel 10 és délután 2 között próbálhattam, és nem kellett minden nap bent lennem. A rendező Guelmino Sándor és a színház vezetősége is partner volt ebben, Rodrigo viccesen meg is jegyezte, hogy a Jászai bababarát színház – de ez nem vicc, tényleg minden segítséget megkaptam a rendezőtől és a társulattól, akikkel remek próbafolyamaton vagyunk túl. A szerep rendkívül izgalmas, ami azért nagyban befolyásolt a döntésben. Judy egy édesanya, aki elhagyja a kiskamasz gyerekét és a férjét, hogy új életet kezdhessen egy másik férfival – elsőre azt gondolná az ember, hogy ilyen érzelmekre pont nincs szüksége egy újdonsült, boldog anyukának, de én mindig szerettem a lelkemmel kísérletezni, amikor éppen az ellenkezőjét kell megértenem és megélnem annak, mint amiben éppen vagyok. Kíváncsi voltam, hogy milyen ajtókat nyit meg bennem.
Szerinted másként gondolkozol Judy szerepéről édesanyaként, mint ahogy a kislányod születése előtt gondolkoztál volna?
Teljesen. Szerintem a „korábbi Erika” kicsit szentimentálisan élte volna meg ezt a szerepet, szívettépőbben, érzelmesebben, rezignáltabban nyúlt volna hozzá. Most, hogy Adél megszületett, egyszerűen csak meg akartam érteni, hogyan is juthat el odáig egy anya, hogy elhagyja a gyermekét. Milyen lehet együtt élni egy olyan gyermekkel, aki ennyire más. A darabbéli fiam, Christopher (Figeczky Bence) Asperger-szindrómás, aki nehezen fejez ki érzelmeket, aki például senkinek, még az édesanyjának sem engedi, hogy hozzáérjen. Judy lépten-nyomon felsül mint anya, nem tudja kezelni és nem tudja értelmezni fia magatartását. Egyre kiábrándultabb és depressziósabb, mert nem tud az ösztönei szerinti édesanya lenni. Az volt a célom, hogy ezt a csalódottságot meg tudjam élni és meg tudjam úgy mutatni, hogy mások is értsék. Visszatérve a kérdésre, szerintem sokkal árnyaltabban, mégis egyszerűen próbálom az asszonyt megmutatni, mint ha nem anyaként gondolkodtam volna a figuráról.
Mindezek ellenére a nézők nagy része – velem legalábbis így volt – elsőre valószínűleg kevés megértést tanúsít a beteg gyerekét elhagyó nő iránt. Szerinted joga van bárkinek ahhoz, hogy külső szemlélőként ítéletet hozzon egy ilyen helyzetben?
Naná, a nézőnek bármihez joga van, de nem akarom megkerülni a kérdést. Óhatatlan, hogy az ember szinte azonnal ítélkezzen, én is megtettem, amikor elolvastam a szöveget. A legritkább esetekben hallunk olyanról, hogy egy anya magára hagyja a még kisiskolás gyerekét, ez egyáltalán nem bevett dolog a társadalmunkban. Talán semmilyen társadalomban. A próbák során köztünk is parázs viták alakultak ki ezzel kapcsolatban, minden anyukát megindított ez a történet a társulatban. Szinte mind azt mondtuk, hogy Judy tette megbocsáthatatlan, ilyet egy anya nem tesz. Akárhogy is, nekem muszáj volt megtalálnom Judy azon belső motivációit, amelyeket a magamévá tudok tenni, és Guelmino Sándor is folyamatosan ennek a keresésére ösztönzött. Nem hagyott igaztalanul elszállni egy szót sem, sok energiát és időt szánt arra, hogy megfejtsük. Intim és kitárulkozó próbák voltak ezek.
Szerinted Judy mellett a férjét, Edet (Király Attila) nem terheli felelősség a kialakult helyzetért?
Egy szétválás soha nem egy ember hibája – de persze könnyebben megbélyegezzük az anyát, mivel lelépett, apa pedig ottmaradt a „taposómalomban”. Az életüket annyira lefoglalta a Christopherről való gondoskodás, hogy mellette nem tudtak egymásra figyelni, és egy idő után ahelyett, hogy csapatjátékosok lettek volna, valósággal ellenségekké váltak. Judynak van egy hosszú monológja, ahol elmondja, milyen helyzetek sorozata juttatta oda, hogy meghozza döntését. Ahol őt folyamatos kudarcok érték, ott az apa rendre megoldásokat talált. Azt látta, hogy a fia sokkal kiegyensúlyozottabb az édesapjával, és egyszerűen feleslegesnek érezte a saját jelenlétét. Az, hogy éppen a szomszéd férfival lép le (Maróti Attila), egy hirtelen menekvés. Egy rossz döntés.
„Felmenti” valamelyest az anyát, hogy – mint a darab egy pontján kiderül – minden héten levelet ír a fiának?
Nem menti fel. Ebből szerintem az válik láthatóvá, hogy nem lehet szabadulni a tudattól, hogy néhány száz kilométerrel arrébb ott a gyerekem – ezt nem lehet egy mozdulattal a hátad mögé dobni. Azt szokták mondani, ha egy nőnek gyereke születik, akkor a testén kívül is dobog a szíve, ezt már én is értem. Szóval kezdenie kellett valamit ezekkel a hihetetlen érzelmekkel. Hát papírra vetette őket, afféle terápiás jelleggel, amellyel megpróbálja rendezni magában a történteket. Aztán amikor a fiú megtalálja őt Londonban, újra megpróbál anya lenni. Jó anya lenni. Újrakezdi az életét, minden erejével. És ez tiszteletreméltó.
