A kanadai énekesnő debütáló lemezének alapanyaga egy napló, amit száznyolcvan napon keresztül vezetett –annak érdekében hogy újra közel kerülhessen magához.
Ada Lea akkor fogadta meg, hogy hat hónapig minden egyes nap naplót fog írni, amikor vége lett egy párkapcsolatának – a what we say in private tehát nem is albumnak indult, hanem egyfajta önfelfedező útnak, ami a montreál-i művész kezei között végül zene lett. Ada Lea ugyanis nem (csak) énekes-dalszerző, hanem festőművész, ez pedig meg is látszik debütálólemezén.
A what we say in private kaotikus, ugyanakkor megható: dalai kicsit olyanok, mint egy megzenésített scrapbook, a naplófeljegyzés-dalszövegek mellett torzítások, hangminták, fura, a klasszikus dal-formulát nem követő számok lakják be a Ada Lea privát kis világát. Néhol az embernek az jut róla eszébe, hogy „jé, egy experimentálisabb Angel Olsen”.
Az első dal, a mercury a dalszöveget elmesélő történet csúcs- és mélypontjaival együtt változtatja a tempóját, hogy végül egy igazán impozáns gitártémával érjen véget, a wild at heart az első perc után akusztikusba vált - elcsendesülnek a háttérzajok, hogy egy fél percre csak Ada Lea vallomásos dalszövegeire figyeljünk. A the partyban elbeszél egymás mellett egy pár két tagja – „mindig akkor mész haza, amikor elkezdődik az éjszaka”, a szám végére bevágott zajok felidézik, ahogyan a sötétben hajtanak haza az autóban, egymáshoz sem szólva; a for real now (not pretend) című dalban az egyre elhidegülő másik fél már csak egyedül akar aludni. Ezek után jön a kedvenc részem az albumon: a just one, please eleje egy teljesen eltorzított hangfelvétel, amiben egy lány akar magának galambot vásárolni – itt el lehet gondolkodni a galamb szimbolikáján, mint olyanon, de szimplán csak maga a hangminta is nagyon vicces bevágva egy ilyen megható dalba. Ez csúszik át, szépen észrevétlenül a what makes me sad címú dalba, ami szerintem a lemezen a legjobb: Ada Lea visszaverődő hangja és a zajos gitárok igazán álomszerűek, melankolikusak. A yanking the pearls off my neck narrátora már magabiztosabban lépked, but soon, soon, soon, I can be my own girl again, énekli. Ahogyan pedig a száznyolcvan nap végéhez közeledünk, úgy néz szembe az egésszel: when you go, close the door / leave the key so you can't enter anymore, szól a záródal easy első két sora.
Amikor Ada Lea-t megkérdezték, hogy na és, hogyan érzi magát, hogy már eltelt az a száznyolcvan nap, amit a gyógyulásra és az önfelfedezésre szánt, túlvan-e már az egész, azt válaszolta: nem. Viszont már teljesen más élethelyzetben van, mint mielőtt a lemezt megírta, tehát lassan, de halad. A what we say in private nem is érződik "szakítós-lemeznek", jóval inkább egy hosszú út álomszerű krónikája, aminek ha nem is lett happy end a vége, azért hiábavaló sem volt - ha más miatt nem, hát amiatt, hogy egy ilyen lemezzel lettünk gazdagabbak.
