25 év múltán a Jóbarátok helye a vígjátékok trónján megkérdőjelezhetetlen – de mit jelent ez ennyi év távlatából?

Ma 25 éve annak, hogy Rachel menyasszonyi ruhában betoppant a Central Perkbe, azt ezt követő évtized során pedig a hatfős New York-i társaság az egyik legfontosabb popkulturális jelenséggé vált. A Jóbarátokat tíz-, de nem kizárt, hogy százmilliók imádják, a külső felvételekhez használt épület és kávézó zarándokhellyé vált, és a sorozatnak nem maradt olyan pozitívuma vagy káros hatása, amelyet ne elemeztek volna agyon. Azonban a Jóbarátok receptjét azóta sem tudta senki lemásolni, és minél több idő telik el a finálé óta, annál jobb fogalmunk lehet arról, miért.

Valószínűleg legtöbbünk ritkán él azzal a lehetőséggel, hogy sok-sok év kihagyás után újra elővegye egykor még kedvencnek számító sorozatait. Filmek esetében még bőven előfordul, de egy 40-60-80 órát felemésztő széria felidézésére ritkán vállalkozik az ember. De ha mégis megteszi, rendkívül érdekes tanulságokra lelhet. És itt nem arra kell gondolni, hogy például a Z-generáció szerint a 90-es évek derekán elindított Jóbarátok mennyire nem progresszív (mai szemmel nézve egy-két ilyen apróság valóban feltűnő, de alapvetően a legtöbb ilyen vád a sorozat teljes félreértelmezésének köszönhető), vagy hogy esetleg most majd más oldalra állunk Rachel és Ross szakítós vitájában, hanem arra, hogy pontosan mi is az az esszencia, amelyet azóta is hiába keresünk a tévék képernyőjén.

Mert valljuk be, ekkora siker azóta sem született, noha a 2004-es finálé óta számtalan szitkom készült éppen azzal nem titkolt céllal, hogy a Jóbarátok utódjává váljon. Az Így jártam anyátokkal hiába módosított csak minimálisan az alapötleten (30 körüli New York-i fiatalok párkapcsolati, szakmai csetlés-botlása), és hiába vált számos pillanata hasonlóan emlékezetes mémmé, az utolsó évadok és a lezárás valószínűleg számos rajongójában hagytak rossz szájízt. Nézettségben még az Agymenők tudta megközelíteni a Jóbarátok népszerűségét, de még Sheldonék mindennapjait is csak a csúcson követték annyian, mint Chandlerékét a mélyponton. Persze az Agymenők már egy olyan kor gyermeke, ahol maga a tévézés is egyre inkább hanyatlóban volt, nem feltétlenül igazságos tehát összehasonlítani a nyers számokat, mindenesetre beszédes, hogy a Jóbarátok utolsó két epizódjára kétszer annyian voltak kíváncsiak, mint ahányan egyébként a sorozatot nézték, míg az Agymenők esetében a másfelet sem éri el ez a mutató. Azaz még ha hasonlóan nézettnek is tekintjük a két produkciót, Rachel, Monica, Phoebe, Joey, Chandler és Ross jóval több néző szívébe lopta be magát, mint a Los Angeles-i kockák.

Mert hát az egyik ilyen utólag érkező felismerés, hogy a Jóbarátok messze nem azért ilyen közkedvelt, mert annyira vicces volna. Természetesen akadnak bőven legendás pillanatai, zseniális sztár-vendégszereplései, amelyeken legalább egyszer mindenki sírva röhögött, de a 236 epizódból ezek legfeljebb 50-et vagy nagy jóindulattal is csak 75-öt tesznek ki. Ez a sorozat is rengetegszer önismétlő, fárasztó, drasztikusan soha nem próbálja meg felforgatni az A-B-C-történetszálakból álló ősöreg sorvezetőt, és nem sok műnek lett volna képe megtenni azt sem, hogy évadonként egyetlen epizódot szigorúan a korábbi részekre történő visszatekintésekből ollóz össze. Ha különösen nagy mennyiségben fogyasztjuk a részeket, látványos, hogy az 5-6. évad tájékán alaposan le is ül a Jóbarátok: ez az a szakasz, ahol a szereplők élete nem igazán tart sehová, és ekkor válik világossá, hogy az önmagában rettentő unalmas, hogy hat New York-i huszon-harmincéves egy kávézóban trécsel. (Olyan tömény adagban mindenképpen, amikor egy újranézés alkalmával akár napi 1-2-3 rész is lemegy.) Viszont amint jön Monica és Chandler házassága, Emma születése, majd ezek folyományai, újra erőre kap az alkotás, de ez is csak azt mutatja, hogy míg más művek esetleg éppen a súlytalan „filler”-epizódokban tudtak kibontakozni, a Jóbarátok gerincét mindig is a szereplők tulajdonképpeni élettörténete adta.

Szégyen vagy sem kimondani, de ha sikerének okait boncolgatjuk, a sorozat mindig is hatásosabb presztízs-szappanopera volt, mint komédia. Ezért emlékszünk a poénok mellett a házasságokra, új otthonokra, a gyerekek születésére, vagy éppen folynak a mai napig vérre menő viták arról, hogy Rachel és Ross tényleg csak szünetet tartottak-e. De mielőtt ez nagyon degradáló ítéletnek tűnne a „szappanopera” jelző, a Jóbarátok e tekintetben nyugodtan nevezhető utánozhatatlannak. Ugyanis egy szitkom sem volt képes ennyire átélhető jellemgyengeséggel felruházni karaktereit: Rachel, Monica, Phoebe, Joey, Chandler és Ross komikus tulajdonságai ugyanis kisebb-nagyobb mértékben mind saját gyarlóságainkra emlékeztetnek, és éppen ezért sokkal könnyebb azonosulni velük, mint Sheldon Cooper vagy Barney Stinson egészen szélsőségesen megrajzolt figuráival. A sorozat konfliktusai pedig szinte kivétel nélkül ezekre a hibákra építenek, a hat szereplőt ráadásul három történetszálra pont tökéletesen el is lehet osztani kettesével. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a Jóbarátok esetenként ne rúgta volna fel ezt a szisztémát, és ne nyúlt volna mellékkarakterekhez vagy más külső konfliktushoz, de ritkán is sült el jól, amikor a főhősöknek egyedül kellett megoldaniuk valamilyen párkapcsolati vagy munkahelyi bonyodalmat.)

Ugyanakkor legalább ennyire fontos összetevő, hogy a Jóbarátok szereplőiben hatalmas szeretet lakozik egymás iránt, és összezördüléseiket is mindig ennek hála tudják megoldani. Monicát, Joeyt és Rosst nemcsak kényszeressége, illetve önbizalomhiánya jellemzi, hanem az is, hogy a maguk módján mindegyiküknek hatalmas szíve van. Monica rengeteg munkát öl abba, hogy otthont teremtsen a társaságnak, Joey gyermekien őszinte gesztusaival, Ross pedig rendkívül mélyről jövő szeretetével lopja be magát a többiek, és így a mi szívünkbe is.

Nem elhanyagolható az sem, hogy a sorozat ahelyett, hogy ugyanazt a sémát követné e tekintetben, teret biztosít karaktereinek a fejlődésre. Ezzel egy borzasztó vékony középutat talál meg, hiszen egy szitkomra könnyen ráununk, ha hősei hétről hétre egyforma kihívásokkal szembesülnek, ugyanakkor az akár még nagyobb öngól is lehet, ha a szereplők annyira megváltoznak, hogy már rájuk sem ismerünk. Viszont a Jóbarátok 10 évadja során a szereplők úgy mennek keresztül roppant fontos fejlődésen, hogy személyiségük alappillérjei érintetlenek maradnak. Rachel megtanul gondoskodni magáról, karriert épít, családot alapít, de azért még 10 évvel később is felfedezhető benne az önző fruska, aki az apja hitelkártyáján élt. Chandler sok tekintetben felülemelkedik szorongásain, de boldog családapaként sem kell nélkülöznünk cinikus, önmarcangoló humorát. De ami mindennél fontosabb, hogy ezeket a pozitív változásokat kizárólag egymásnak köszönhetik.

És a Jóbarátok ezért sem nevezhető egy generáció vagy egy szubkultúra sorozatának, hiszen a felszínt alatt nem egy korosztály, egy élethelyzet vagy egy jól behatárolható társadalmi réteg élményeit dolgozta fel, hanem olyan kérdéseket, amelyek mindannyiunkat kivétel nélkül foglalkoztatnak. Persze lehet, hogy sekélyes tanulság, hogy a Jóbarátok azért tudott megszólítani százmilliókat, mert a pozitív érzelmekre és az emberi lét apró-cseprő gyarlóságaira reflektált tökéletesen, de itt a „tökéletesen” szón van a hangsúly: ezt a formulát a maga teljességében nem hogy alkalmazni, de még igazán megfejteni sem tudták az önjelölt utódok.