Az El Camino méltón folytatja a világ egyik legjobb sorozatát.
Azon ritka esetekben, amikor egy sikeres, de az alkotók által a megfelelő, vagy kevésbé indokolt ponton befejezett tévésorozat egészestés film formájában kap folytatást, többnyire a nosztalgia, a néznivaló nélkül maradt rajongók vigasztalása és persze egy adag plusz bevétel összekaparása áll a háttérben. Mindezen okok listája azonban egyéb, értékes indokokkal egészül ki, amikor napjaink egyik kiemelkedő tévés zsenije, Vince Gilligan készít kétórás mozgóképes utószót korszakalkotó szériájához, a Breaking Badhez.
A kémiatanárból rákos beteggé, majd kegyetlen drogdílerré váló Walter White története a letaglózó atmoszféra, a hiteles bűnügyi cselekmény és a nagyszerűen megírt főhős mellett a remek mellékszereplők miatt vált feledhetetlenné. A Breaking Bad egyik kulcskaraktere, a mocskos ügyvéd Saul Goodman már az örödik évadára készül Better Call Saul című előzménysorozatával, most pedig az El Camino: A Breaking Bad Movie megmutatja, mi történt Walter White meghurcolt társával, Jesse Pinkmannel, miután keserédes diadallal elhajtott a sorozatfinálé vérfürdőjének helyszínéről.
A sztori ugyanabban a pillantban folytatódik, amely lezárta a Breaking Bad diadalmenetét: Jesse Pinkman a pofás Chevrolet El Camino volánjánál ülve, a hisztérikus kacaj és a keserves zokogás között félúton száguld el a leszámolás színteréről, hogy még időben meglépjen a kiérkező zsaruk elől. Országos jó cimborái segítségével sikerül esélyt találnia a menekülésre, ám ehhez jó adag pénzre is szüksége van. Miközben igyekszik összekaparni Heisenberg világraszóló drogbizniszének maradék hasznát, újabb gengszterek keresztezik az útját, mígnem az élete romjai alól előkúszni próbáló Jesse ismét a forró Albuquerque modern vadnyugatán nem találja magát.
A Breaking Bad 2013-as lezárása szinte tökéletes volt, ám a menekülő Jesse könnyáztatta szemében pislákoló számtalan kérdés és kétségbeesés azóta sem hagyta nyugodni a nézőket. Vince Gilligan pedig nem az a filmes, aki ok nélkül folytatja kerek egészként befejezett mesterművét. Lehet, hogy sokan nem hittek benne, de ő tudta, hogy van még mit mesélni a kisiklott fiatalemberről, aki - ahogy az egyik flashbackben Walter White is mondja - akár médiaszakember vagy profi üzletkötő is lehetett volna, ha nem rántja le a bűn világa. Most azonban azzal kell főznie, amije van, és reméljük ezúttal nem metamfetamint kotyvaszt, hanem egy élhetőbb világot saját maga számára. Az El Camino szívfacsaró, megindító érzelmi hullámvasút Jesse-vel, aki mázsás poszttraumás stressz szindrómát cipelve igyekszik összeilleszteni az egykor jövedelmezőnek tűnő dílerkarrier kirakósának azt a maradék néhány darabkáját, amely még nem roncsolódott teljesen szét. Mindeközben pedig a múlt legártóbb kísértetei randalíroznak a lelkében.
Az El Camino ugyanis - főleg a játékidő első 50 percében - a megszokott, türelmes, kimért stílusban elidőzik a múltban, és visszatekintéseiben feltárja Jesse fogságban töltött napjait, amikor zsarolással és erőszakkal kényszerítették methfőzésre. Újra láthatjuk a szadista Todd szerepében a nagyszerű Jesse Plemons-t, aki visszahozza a Breaking Bad imádott, cinikus fekete humorát, más flashbackek pedig megidézik magát a nagy Bryan Cranston-t vagy éppen az azóta Jessica Jonesként elhíresült, de annak idején a Breaking Bad heroinistájaként is emlékezetesen alakító Krysten Rittert.
A cselekmény jelenében pedig a Gilligantől elvárható, földhöz ragadt módon izgalmas elbeszéléssel gondolkozik el a film azon, hogy találhat-e még reményt egy olyan ember, aki egész addigi életében a szó szoros értelmében mindent elcseszett. A szűk marokkal mért, de remekül kidolgozott akciójelenetek, a feszült macska-egér játék és az állandóan lesben álló balszerencse egytől egyig visszahozzák azt a westernekre jellemző, áthatóan mély atmoszférát és az agresszív gengszterfilmes stílusvilágot, amelyek miatt hétről hétre izgatottan vártuk a Breaking Bad epizódjait.
Az El Camino mindazonáltal nem válik elődjéhez hasonlóan korszakformálóvá, és érezhetően nem is ez a célja, hanem az, hogy dinamikus thrillerként még egyszer jól megrázzon, és bebizonyítsa, hogy a korábban Walter White árnyékában néha eltompuló Jesse Pinkmanben még igenis benne van egy utolsó, kétórás menet. Egy nyomorult lélek epilógusa a megmásíthatatlan rossz döntések balladája után.
