Az idei év legünnepeltebb ázsiai filmje bugyuta humorral, ugyanakkor egészen elgondolkodtató megközelítéssel mesél a társadalmi különbségekről.
Bong Joon-ho (A gazdatest, Snowpiercer, Okja) fantasztikus művei után ezúttal a valósághoz egy fokkal közelebb álló, de kellően elborult fekete komédiát alkotott. Az Élősködők Cannes-ból hazavitte az Arany Pálmát, és valószínűleg az Oscarról sem fog üres kézzel távozni, noha egyetlen különleges vonása, hogy más szemlélettel nyúl a vagyoni egyenlőtlenségek népszerű témájához.
Kim Ki-tuk (Szong Kang-ho) családja egy apró pincehelyiségben lakik, és alkalmi munkákból tartja el magát úgy-ahogy. Így amikor egy nap megjelenik a fiú régi barátja, és felajánlja, hogy vegye át angoltanári pozícióját egy gazdag családnál, Ki-tuk azonnal lecsap a lehetőségre. Diplomája ugyan nincs, de húgával hamisíttat egyet, majd amikor rájön, hogy munkaadói könnyedén bepalizhatók, szép lassan többi családtagját is benyomja mindenféle jól fizető cselédi pozícióba. De ahogyan az lenni szokott, a rengeteg kamuzás és mohóság előbb-utóbb súlyos árat követel...
Bár ebből a felütésből még nem feltétlenül egyértelmű, Bong nem arról szeretne közhelyes tanmesét mondani, hogy hogyan ront meg a pénz, hanem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a jólét üldözése, a szegénység és gazdagság egyszerre állapot és attitűd is. Ebben a történetben az anyagi helyzet nem természetszerűleg határozza meg a szereplőket, hanem mindkét fél egész apró döntéseken, gesztusokon keresztül skatulyázza be magát a hűbérűr és a csóró „élősködő” szerepébe. Beszédes, amikor az egyik főszereplő kijelenti, hogy munkaadójuk milyen kedves, mire másikuk azzal replikázik, hogy „könnyű kedvesnek lenni, ha az ember gazdag”, és tulajdonképpen minden karakter személyisége pusztán leírható azzal, hogy a tehetősek vagy a nincstelenek közé sorolható.
A vagyon ebben a történetben tulajdonképpen egy módosító, amely egyszerű emberi kapcsolatokba üt szakadéknyi osztálykülönbségeket, ártatlan gesztusokból farag durva sértéseket és jóravaló embereket tesz pofátlan csalókká. A rendező tehát például a Snowpiercer fekete-fehér ábrázolásmódja helyett rendkívül komplex képet fest arról, hogy ezek a körülmények hogyan merevednek reflexekké, leküzdhetetlen késztetésekké, amelyek idővel már kényszerpályán kezdik mozgatni a figurákat.
Az Élősködők ezzel címén túl is megidézi a tavalyi év koreai szenzációját, a Gyújtogatókat, ugyanis hasonlóan formátlan, zsigeri módon kommunikálja azt a kisebbrendűségi érzést, ami egy fél életnyi nélkülözés, kuporgatás, "megoldjuk okosba" során alakul ki valakiben minden nála szerencsésebbel szemben. Bong azonban inkább a komikus oldalát fogja meg a témának, és mindkét oldal banális együgyűségén keresztül igyekszik ábrázolni a helyzet abszurditását. Azonban túl ritkán és túl későn vált komoly hangvételre ahhoz, hogy ebben az összefüggésben tudjuk kezelni a látottakat, és film első fele még abszolút egy bugyuta komédiaként csapódik le. Megfelelő kontextus híján az Élősködők poénjai kifejezetten gyermetegek, és az ázsiai filmekre egyébként is jellemző enyhe didaktikusság, színpadiasság még rá is tesz erre egy lapáttal.
A játékidő jelentős részében a film úgy fest, mintha egy Üvegtigris-típusú magyar vígjáték lenne, csak természetesen sokkal igényesebb, elegánsabb képiséggel, valamint az ázsiai produkciókra jellemző szélsőséges fordulatokkal. És nagyon nehéz átkapcsolni, amikor szép lassan világossá válik, hogy Bong ez alatt egy sokkal összetettebb élményt rejteget, amelyet csak jóval a stáblista lepergése után fogunk a maga teljességében megérteni és megtapasztalni.
Az Élősködők tehát lehetne szórakoztatóbb, tudatosabb és sallangmentesebb alkotás is, de végső soron nem véletlenül kapta fel rá a fejét a világ. Bong Joon-ho ismét képes volt egy érdekfeszítő és rendkívül aktuális témát olyan szemlélettel feldolgozni, ami még nekünk, a világ másik felén is szolgálhat tanulságokkal.
Az Élősködők teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
