Már magyarul is olvasható az elmúlt évek egyik legfelkapottabb Batman-története, a Fehér Lovag.
Sean Murphy vakmerő író-rajzoló olyan tematika mentén építi fel a Fehér Lovag modern Batman-történetét, amelyre az őt megelőző művészek és rajongók jelentős része valószínűleg csak cinikusan legyintett volna: jó fiút csinál Jokerből. Persze mindent egybevéve ez egy kicsit túlzás, de Murphy gondolatkísérlete alapvetően forradalmi, hiszen a történet egy, az alvilág súlyát elviselni szinte már egyáltalán nem képes Gothamben játszódik, ahol a Denevérember ősellenségét, a kultikus gyilkos bohócot gyógyszeres kezeléssel kigyógyítják őrületéből, vagy legalábbis jó mélyre elzárják a neki otthont adó Jack Napier testében. Napier, az egykori Joker, immár tiszta fejjel és józan határozottsággal úgy dönt, hogy törleszti a város felé adósságát, amelyet több évtizednyi káosz okozásával halmozott fel. A jóvátételre azonban meghökkentő módot választ: térdre akarja kényszeríteni a gothami erőszakhullám valódi okozóját, az igazi rossz fiút, Batmant.
Azok számára, akik valaha megfordultak valamelyik felsőoktatási intézmény társadalomtudományi karán, váratlan irányból csenghet ismerősen Sean Murphy hangvétele, ugyanis ha a Fehér Lovagot megfosztanánk az illusztrációktól, majd mögé tuszkolnánk néhány tudományos hivatkozást, az egész úgy csengene, mint egy lelkesen és energiaitalszagban összerakott szociálpszichológiai szakdolgozat. Az alkotó Batman világát arra használja fel, hogy érett, szinte már tudományos távolságtartással, a szakértő szemlélő objektív részletességével elemezze a hétköznapi emberek lélektanát egy rendőrségi és igazságszolgáltatási korrupció által uralt régióban, továbbá elgondolkozik azon, hogy milyen mértékben lehet hatásos politikai stratégia a pálfordulás, amikor a megjavult Jokert, vagyis Jack Napiert választási kampányra indítja.
Batman történeteire, különösen a modernebb fejezetekre, soha nem lehetett szívből használni a családbarát jelzőt, a Denvérember mindig is az egyik legérettebb szuperhősfigura volt, ám Sean Murphy még a szokásosnál is merészebben próbál érzékeny pontokra tapintani. Mintha terápiára érkeztünk volna hozzá, leültet bennünket a kényelmes kanapéra, amelyről még nem tudjuk, hogy néhány lapozást követően megdöbbentő és nem túl szép játszmák színtere lesz. Úgy koncolja fel és teríti ki részletgazdagon fiatalságunk hőseit, hogy azok elemi lényegét kérdőjelezi meg. Batman esetében mérlegre állítja a sötét lovag motivációit. Vajon miért ölt jelmezt Bruce Wayne a mai napig? Azért, hogy igazságot szolgáltasson ott, ahol a rendőrség tehetetlen, vagy azért, mert nemes egyszerűséggel élvezi, hogy fájdalmat okozhat már eleve sérült embereknek? Murphy nem csak a mérleg nyelvét, hanem lelki egyensúlyunkat is meglepő irányba billenti konklúziójával. Ugyanígy perverz játékot űz Jokerrel, akit talán még Batmannél is nyomorultabb figuraként mutat be. Felteszi a kérdést: mi van akkor, ha az anarchista bohóc csupán egy radikális fanboy? Egy szerencsétlen geek, aki oda meg vissza van a Denevéremberért, és bármit megtenne azért, hogy felhívja magára a figyelmét. A két sérült férfi tömegeket veszélybe sodró farokméregetésében Harley Quinn, Joker egykori pszichiátere, majd barátnője és bűntársa az egyensúlyteremtő erő. A korábban róla kialakult képet meghazudtolva Gotham össznépi elmebajában és a két főszereplő közös, helyenként szinte már homoerotikus mentális összeomlásában Harley a legjózanabb figura, az a biztos pont, akibe az olvasó kapaszkodhat, miközben Murphy keresztülrángatja őt tabudöntögető pszichoanalízisén.
Mindezek alapján elmondható, hogy a Fehér Lovag a pszichológia és a társadalomkritika szempontjából emlékezetes és fontos alkotás, ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a képregény bizony feláldozza a kiegyensúlyozott cselekményvezetést a tudományos értékteremtés oltárán. Sean Murphy olyannyira belefeledkezett a korszakformáló karakterek szétcincálásába és újjáalkotásába, hogy talán észre sem vette, amikor a konkrét cselekményt abszurd, gyermeteg rajzfilmek szintjére alacsonyította egy- vagy inkább féldimenziósan tálalt Batman-gonoszok agyatlan és érdektelen parádéztatásával. A lényeg Bruce Wayne és Jack Napier fejében történik, és eközben szinte egyáltalán nem tud lekötni bennünket az, hogy a háttérben a sötét lovag világának apraja-nagyja felvonul, hiszen ez eléggé felületes tálalásban megy végbe. Mindazonáltal a fináléra a történetvezetés szintjén is összeáll a kép, és szerencsére nem marad el a katarzis, csak egy kissé hollywoodiasra sikeredik. Mindeközben a szintén Sean Murphy által jegyzett illusztrációk nem könnyű alkotások: emészteni kell őket, dolgozni kell rajtuk, hogy igazán szeretni tudjuk őket, ugyanis a szuperhősképregények jelentős részével ellentétben kerülik a hatásvadászatot és a túltolt nagytotálokat. Helyette finomabb részletekkel és kevésbé változatos színvilággal operálnak, ám ha odafigyelünk, és átadjuk magunkat ennek a letisztult művészetnek, maradandó jeleneteknek lehetünk szemtanúi.
A Fehér Lovag hangyányit talán túlértékelt, ugyanakkor ezzel együtt is emlékezetes képregény, amely nem véletlenül kapott az átlagnál nagyobb figyelmet az elmúlt időszakok Batman-történetei között. Sean Murphy aktuális szociálpszichológiai gondolatmenettel kavarja fel a DC Comics állóvizét, miközben nem csak főhőseit, hanem Gotham City kiváltságos helyzetét kérdőjelezi meg. Vajon tényleg több figyelmet érdemel ez a város azért, mert bűnözői unortodox módon egyedi maskarákat öltenek vagy ez csupán porhintés és cirkusz, amellyel Gotham elvonja a reflektorfényt a világban létező, temérdek gonoszról, akik színes jelmezek helyett a köznapi ember álarcát hordják? Ez az a hab, amely az utolsó oldalakon firssen kovácsolt, még égetően forró koronaként felkerül a Fehér Lovag tébolyodott kukacok által rágott tortájára.
