Sokáig azt hittem, hogy a rendes neve stílfűrész, mint a stílbútornak. Hogy arra jó, hogy stílbe vágjunk vele mindent. De sehol sem vagyok anyámtól, aki azt hitte, hogy azért laptop, mert lapos.
Eszemben sincs magyarázkodni, hogy miért épp a láncfűrész jutott eszembe, mint a tökéletes kulturális téma – de ha már (látszólag) ilyen messzire megyek, akkor azért csak felvezetem valahogy.
Először is: a kényszerű otthonlét miatt a házi barkácsolások nagy reneszánszát éljük, és bár a láncfűrész nem feltétlenül a barkácskészlet leginkább hobbibarát darabja, de abban biztos, hogy egyetértünk, hogy a szerszámkészletünk mindenkori koronázatlan királya – egyrészt üzemeltetése nagy gondot igényel, másrészt önmagában is egy csodálatos gép. Hogy miért, arról majd később.
Másodszor: egy-egy tárgy kultúrtörténete remek lehetőséget ad arra, hogy kicsit más összefüggéseiben vizsgáljuk néhány, számunkra már ismeretes tényt, és a láncfűrész kifejezetten érdekes egy darab. Ahhoz, hogy mai formáját elnyerje, számtalan kisebb-nagyobb leleményes mérnöki ötletre és megvalósításra volt szükség, illetve egy-egy nagyobbra nőtt márka nem csak a szerszámaival, hanem egyéb programjaival is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a világ olyan legyen, amilyen (előjel nélkül!).
Induljunk onnan, hogy én sokáig azt hittem, hogy a láncfűrész rendes neve a stílfűrész, mint mondjuk a stílbútornak. Hogy arra jó, hogy stílbe vágjunk vele mindent, mondjuk a sövényt, és akkor az stílusos (de sehol sem vagyok anyámtól, aki azt hitte, hogy a laptop azért laptop, mert lapos). Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy a dolog nem ennyire bonyolult, csak a német Stihl cég neve annyira beette magát a köztudatba, hogy legsikeresebb és legismertebb terméküket gyárótól függetlenül velük azonosítják.
Ami nem is csoda: A Stihl volt az első cég, amely sikeresen dobta piacra az első elektromos láncfűrészt, vagyis a mai napig családi kézben lévő vállalat a világ legrégebb óta működő láncfűrész-gyártója. Nem mellesleg az egyetlen, akik saját maguk készítik a fűrészekhez használt láncokat.
Andreas Stihl, a cég alapítója és névadója 1926-ban készítette el első, elektromos árammal működő gépét, ám az még messze állt a ma ismert formától: 2,2 kw teljesítményéhez 48 kilogrammot nyomott, és két ember kellett a működtetéséhez – a tervező elsősorban ipari, tehát fatelepi használatra szántak az eszközt. Az első benzinmotoros gép három évvel később érkezett Typ A néven, és ugyan motorja miatt hordozható volt, még ezt is csak ketten tudták üzemeltetni és használni.
Az, első, klasszikus szerkezetek később hatalmas és máig folyamatosan tartó átalakuláson mennek keresztül, mert egyrészt a gyártó egyre erősebb motort, egyre könnyebb szerkezetet, egyre több biztonsági megoldást és technikai újítást emel be a láncfűrészek terveibe, amelyek mind a munka gyorsaságát és kényelmi fokát hivatottak növeli – hiszen lássuk be: a favágás kemény meló, ami közben minden segítség jól jön. Egyrészt fontos a gép teljesítménye, másrészt a súlya, harmadrészt a tény, hogy mennyire kényelmes, illetve ma már nem ildomos olyan gépeket tervezni és gyártani, amelyeknél nem figyelnek oda a környezetszennyezés minimálisra csökkentésére, még ha ez egy a fák tömeges kivágásra használt szerkezet is.
A láncfűrész-gyártásban a Stihl elég korán kapott komoly versenytársakat: ilyen a svéd Husqvarna és számos amerikai gyártó is, de egyik sem tudta érdemben lenyomni a Stihl múltját és szaktekintélyét. Andreas Stihl már a harmincas években felismerte, hogy jelentős sikert csak akkor tud elérni, ha terjeszkedik az amerikai piacra is, így 1937-ben már az Egyesült Államokba és Kanadába is szállított fűrészeket, és ezzel ő lett az ipari globalizáció egyik jelentős úttörője.
A folyamatot csak megakasztotta, de megállítani nem tudta a második világháború, amikor is gépeit a német hadsereg főleg a keleti és az orosz fronton használta a keményebb terepeken. Ugyan a Ban Cannstattban lévő gyára 1944-ben teljesen megsemmisült egy szövetséges légicsapásban, őt pedig egy darabig egy bajorországi munkatáborban tartották fogva, a háború után nem kérték számon vagy ítélték el háborús bűnök miatt, így tovább folytathatta cége építését.
A második világháborút követő időszak számított a láncfűrészek fejlődéstörténetében az igazi fellendülés korszakának: 1950-ben elkészült a Stihlnél az első egyemberes, robbanómotoros gép, majd a cégek egymásra licitálva készítették el egyre könnyebben használható gépeiket – legalábbis Nyugaton. Ám az igény Keleten is megvolt a használható gépi fűrészekre, így a szovjet blokk is előrukkolt a saját gyártású láncfűrészekkel: ilyen volt az ukrán Druzsba (Barátság, a 300 éves orosz-ukrán egyesülés örömére), az Ural, az orosz Taiga, a lengyel Dolpima, a román Rezerat – és a magyar Kismotor és Gépgyár által készített fűrész is. A legutóbbiból elég kevés maradt fent az utókor számára, így a gyűjtők hajlandóak magas árat fizetni egy-egy darabért.
Mert igen, létezik olyan hobbi, hogy láncfűrész-gyűjtés, és a legtekintélyesebb gyűjtők szerint egy egyre dráguló szektorról van szó, ugyanis a nagypapa fészerében talált ősrégi, rozsdás, a hozzánem értők számára ócskavasnak tűnő darabok között igen sok ritkaság van, ám ezeknek a száma véges. A gyűjtők ráadásul nem csak a gépeket, hanem az alkatrészeket is megszállottan keresik: egy tökéletes láncfűrészhez ugyanis, akárcsak egy oldtimer gépkocsihoz, eredeti alkatrészek dukálnak. A gyűjtők piacán pedig messze a legfontosabb kritérium az, hogy a megvásárolt darab működőképes legyen, hiszen így lehet vele igazán nagyot villantani a haverok előtt, hogy Ez bizony még működik.
A ma készülő legjobb motoros láncfűrészek mind-mind a mérnöki lelemény alkotásai: annak idején membrános porlasztó tette például lehetővé, hogy a gépet bármilyen állásban lehet használni, a magnéziumötvözetből készült alkatrészek jelentősen könnyítettek a súlyon, a legendás svéd tervező, Sixten Sason pedig a motorkerékpárok kipufogójának technikáját építette bele a Husqvarna egyik modelljébe, hogy jelentősen lecsökkentse a gép zaját – és a sort még a végtelenségig folytathatnánk a markolatfűtéstől az önmagát kenő láncon át a láncfeszesség-állító egységig és a biztonsági fékkarokig, illetve az egyre kisebb fogyasztást és károsanyag-kibocsájtást eredményező megoldásokig, amelyre mind-mind hosszú évek nehézkes és/vagy fájdalmas tapasztalatai (meg a verseny) vezették rá a cégeket.
Ma már a láncfűrészek nem csak a faipar legfontosabb szerszámai, hanem a szabadidő eltöltésére is tökéletesen alkalmas ezközök (ld. fönt, például ódon darabokra vadászni vidéken). A Stihl 1985 óta rendezi meg fakitermelő versenyeinek sorozatát világszerte (Stihl Timbersport Series) – bár idén elmaradnak a területi válogatók -, amelyeken ügyességi és gyorsasági műfajban is összemérhetik magukat a világ legjobb fakitermelői. Az eseménysorozat nem összetévesztendő a Lumberjack World Championshippel, ahol láncfűrészek mellett baltás és sima fűrészlapos számok is vannak.
És ha már szabadidő – akkor természetesen művészet is. A láncfűrészes fafaragás komoly múltra tekint vissza: már az ötvenes években is kísérleteztek vele a széplelkű favágók, a Trees of Myytery nevű kaliforniai élményparkban például 1961 óta 50, láncfűrésszel faragott szobor meséli el a legendás favágó, Paul Bunyan életét. Akkoriban az alkotók a teherautójuk hátuljára rakták fel a munkáikat, az autókat így mozgó galériaként használván.
A műfaj számára igazi ismertséget az 1980-as évek közepe, illetve a már emlegetett Lumberjack World Championship hozott: a láncfűrészes fafaragás ugyanis egy borzasztó látványos és közönségbarát műfaj, hiszen olyan gépek segítségével, amelyek 1 mp alatt gyorsítják nulláról 100 km/órás sebességre a fűrészfogakat, relatíve rövid idő alatt lehet összehozni egy kész szobrot, akár egy két méteres farönkből is.
Ám a technikának komoly veszélye is van: a láncfűrész-faragók hosszú évekig tanulják a mesterséget, hogy a gépeket biztonságosan és balesetmentesen tudják kezelni, hiszen még a művészek számára módosított, kisebb láncfogak is halálos sebeket tudnak ejteni az óvatlan alkotón. De ha mindenképpen ezzel szeretnénk foglalkozni, akkor a japán Tōei városkában található láncfűrész-faragó iskolában a szakma minden fogását elsajátíthatjuk.
Neves alkotók közé tartozik Cherie Currie is, a Runaways egykori énekesnője is – hiszen mi mással töltené a már drogoktól mentes nyugdíjaskorát egy punk-rock zenész, mint ezzel.
Ugye, milyen sok minden elfér egy látszólag egyszerű és ismert tárgynak tűnő szerszám történetében?
