A Palm Springs az időhurok-teória eddigi talán leglazább és legszórakoztatóbb bemutatása.
Mi lenne, ha az életed farkába harapó kígyó módjára egy óriási és feloldhatatlan paradoxonná válna? Ha ugyanazt a napot élnéd át újra és újra, így a holnap által jelentett felelősség és stressz nélkül létezhetnél, ugyanakkor minden jövőbeli célodról és teljesítési vágyadról le kellene mondanod. Mert az időhurokban nincs holnapod, a tegnap pedig a hatszázadik ma után a felismerhetetlenségig elhomályosul. Mióta Bill Murray több tucatszor átélte a híres Mormota Napot 1993-ban, a kultikus Idétlen időkig képkockáin, a filmvilág is nagyobb elánnal foglalkozik az egyetlen nap köré szerveződő időellentmondás ötletével, legyen szó az idegenekkel háborúzó Tom Cruise-ról (A holnap határán), A közelmúlt közkedvelt, véres születésnap-sorozatáról (Boldog halálnapot!) vagy az újra meg újra ugyanabban a buliban ébredő Natasha Lyonne szürreális kalandjairól (Russian Doll). 2020-ban Max Barbakow első nagyjátékfilm-rendezésének tematikájául választotta ezt az időutazás és a párhuzamosvilág-elmélet határmezsgyéjén egyensúlyozó elképzelést, megkockáztatva azt, hogy a közönség és a szakma fantáziátlannak és sablonosnak bélyegzi. Ám a Palm Springs, ha ismerős sémákból is építkezik, fantáziátlannak semmiképpen sem mondható.
Novemberi reggel egy olyan kellemes vidéken, ahol az ősz is langyos napsütéssel telik, ideális környezetet teremtve a jó hangulatú, szabadtéri esküvőhöz. A násznép nem igazán ismeri a lagzira együgyű barátnője révén hivatalos Nyles-t (Andy Samberg), aki azonban mindannyiuk összes apró rezdülésével tisztában van, hiszen már kismilliószor átélte a lagzi napját. Nem messze az esemény helyszínétől ugyanis egy különleges barlang húzódik, a jelenkori tudomány számára ismeretlen energiával telve, és aki ide beteszi a lábát, a véget nem érő időhurok rabjává válik. Nyles már megbarátkozott paradoxonná vált sorsával, sajátos köntösbe csomagolt halhatatlanságával, azonban egy kaptafára épülő, végtelen novemberi napjai új fordulatot vesznek, amikor a véletlennek köszönhetően a menyasszony spicces testvére, Sarah (Cristin Milioti) is betéved az időhurokba. Így közös feladatukká válik, hogy az ismétlődő napokat változatossá és izgalmassá tegyék, miközben a csapdából való kijutás módját is szeretnék meglelni, lehetőleg anélkül, összeakasztanák bajszukat a násznép egy másik, hozzájuk hasonló cipőben járó, de a sorozatos időutazást sokkal nehezebben viselő tagjával, Royjal (J.K. Simmons).
Max Barbakow napjaink Amerikájának egyik legviccesebb televíziós és filmes figurájával, Andy Samberggel fogott össze annak érdekében, hogy létjogosultsággal és minőségi humorral ruházza fel művét, és a manőver sikerrel is járt. A Palm Springs ugyan sokszor látott receptet dolgoz fel újra, mégis frissnek és izgalmasnak hat, elsősorban intelligens karakterábrázolásának és bátor poénjainak köszönhetően. Kreatív cselekményvezetése lehetővé teszi, hogy a meglepetés erejével jelenetről jelenetre kíváncsivá tegye a nézőt, sőt, már alapötletével újrateremti a zsánert, hiszen a korábbi hasonló filmekkel ellentétben itt nem egy szereplő átka az időhurok, hanem bárki a rabjává válhat. Ennek az új formulának köszönhetően lehetőség nyílik arra, hogy egyazon ismétlődő napot még a szokásosnál is több szempontból mutassanak be a készítők. Elég egy-egy apró eltérő mozzanat vagy némi konfliktus Nyles és Sarah között ahhoz, hogy a huszonnégy órán belül történő események új irányt vegyenek, és az időhurok újraindulása előtt a fő- és a mellékszereplőket egyaránt más-más oldalukról ismerhessük meg. Erre a legjobb példa a mindig remek J.K. Simmons karaktere, Roy, aki kezdetben pszichopata gyilkosnak tűnik, ám nem sokkal később már békésen sörözgető családapaként láthatjuk. Barbakow filmjének egyik legnagyobb húzása itt rejlik: bemutatja, hogy még a legmonotonabb helyzetek, az ugyanolyannak tűnő napok is fordulatot vehetnek - pozitív vagy negatív irányba - ha megváltoztatjuk hozzáállásunkat.
A Palm Springs elsősorban vígjáték, de alapvetéséből adódóan nem kerülheti el, hogy tudományos-fantasztikus alkotásként is számba vegyük. Elgondolkodtató történetről van szó, legalábbis ha azt vesszük, hogy az ismétlődő hurok akármely pontján bárki becsatlakozhat az egymást követő tegnapok sorába, de ha nem lépnek be a különös energiával telt barlangba, nem válnak az időparadoxon foglyaivá. Tehát Sarah, mielőtt az esküvő napjának ismétlődését jóval korábban beindító Nyles társává vált volna a bajban, számtalanszor megélte a holnapot, vagyis ez alapján az időhurok minden egyes fordulása létrehoz egy párhuzamos univerzumot. Ezt a film frappáns befejezése csak tovább erősíti. A Palm Springsnek azonban nem tisztje, hogy a tömény ellentmondást feszegesse, pontosan tudja, hogy ez a tudományos gordiuszi csomó nagy falat számára, ezért megelégszik azzal, hogy az időhurok feloldására kidolgoz egy egyszerűbb fizikai magyarázatot. Így is van jól, ennek köszönhetően nem válik az összkép szürreálissá, magas színvonalú komédiaként és tömegfilmként is végig megőrzi a fényét. Laza, nyári moziélménnyé válik úgy, hogy kerüli a bugyutaságot, és ez az attitűd akár még klasszikussá is teheti a későbbiekben.
Mindazonáltal szinte elkerülhetetlen, hogy lenyeljük a zsánerből fakadó néhány jellemző sémát, úgy mint az időhurok napjának különböző változatait bemutató montázst vagy a súlytalan öngyilkosságokat, amelyekkel a szereplők tesztelik a hurok határait. Viszont még ezeket az ismerős elemeket is üdítővé és szórakoztatóvá teszi a színészgárda pazar teljesítménye, hiszen Andy Samberg - tűnjön néha akármilyen fura fickónak - nagyon vicces, főleg, hogy a tőle megszokott módon közönségbarát cinizmussal teszi ütősebbé a film humorvilágát. A prímet azonban mégis Cristin Milioti viszi, akinek karaktere hol sokkot kap az időhuroktól, hol teljesen rápörög az eseményekre, máskor pedig átmegy tudósba, és úgy keresi a megoldást a paradoxon problémájára. Ám legyen szó Sarah akármelyik fázisáról, Milioti minden esetben fergeteges és dinamikus játékot nyújt.
Előbbi két jelzőnél több nem is kell a Palm Springs összegzéséhez: szűk másfél órás, jól fogyasztható vígjáték, amely a sci-fi oldaláról pont annyira egyedi, hogy elkerülje a legfájóbb sablonokat, és elgondolkodtassa a nézőt, de épp csak olyan mértékben, amire az átlagnézőnek kikapcsolódás közben ingere van.
