Harminc éve jelent meg Lou Reed New York című albuma, ami egy afféle tematikus séta, a város underground művelődéstörténeti bédekkere.

Most díszdobozban, kiadatlan felvételekkel és DVD-vel kiegészített verzióban jelent meg az album, tehát minden olyan hordozón, ami az elmúlt 30 évben meghatározó volt, vinilyen, CD-n és DVD-én. Kazettán valószínűleg csak azokak van meg, akik New York-i metrójegyet is őriznek emlékeik kacattárában.

A New York Lou Reed egyik kulcslemeze, az 1972-es Transformer és az 1973-as Berlin mellett. Tessék, egy másik városalbum, amit a Velvet Underground egykori alapítója ajánl azoknak, akik számára New York nemcsak egy Top10-es turisztikai desztináció, hanem egy attitűd, ahogy attitűd maga a rock & roll is. Lou Reednek nem jött be annyira a nyolcvanas évek, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy ő már a hetvenes években mindent kitalált, aminek köze lehet az újhullámhoz, és akkor jönnek a szemtelen fiatalok, és elviszik a showt. A nyolcvanas évek közepéig egy egész iparág épült a new wave-re, mindennek a new wave volt az origója, még a tipikus, nyugatnémet diszkónak is. Ebben az egyénieskedő térben Lou Reed hirtelen megöregedett, intézménnyé vált, viszont még nem volt idős (1942-ben született), hogy hátrébb lépjen egyet, hanem meghívott mindenkit egy sajátos 14 dalból álló tárlatvezetésre, melyet nem egy galériában tartott, hanem az utcákon, bárokban. Mindehhez a jellegzetes monoton, hatásos, de egyszerű groove-okat képzelt el.

Ott van például a Strawman riffje, amit az ekkor már sztárstátuszban lévő Swans is megirigyelt volna, vagy éppen a lendületes There is No Time slágergyanús felvétele…. Reed semmit nem csinált, amit ne talált volna már ki a hetvenes években, vagy éppen a Velvet Undergroundban, egyszerűen arról volt szó, hogy ezúttal „jobban elkapta” a riffeket, minden valamivel ihletettebb volt, mint a nyolcvanas években született többi albumain. És ehhez persze kellett egy olyan múzsa, mint New York városa a lila neonfényben csillogó mocskával együtt. A karcos, hol dühös, hol enervált megszólalások között magas a találati arány, sok az erős pillanat, miközben ún. slágert, olyat, mint a Walk on the Wild-ot Side, a Sweet Jane-t vagy Perfect Dayt nem írt a mester, viszont a New York album dalai jobbak a sokéves átlagnál, és ez már bőven elég volt ahhoz, hogy szenzáció legyen. Ilyen az, amikor egy intézményi státuszú előadó körbevezet minket bizonyos intézményeken, vagy éppen a Dirty Blvd koszos szállodáin, Greenwich Village utcáin, vagy éppen Andy Warhol Factoryján. Lou Reed sokáig ápolt meghitt kapcsolatot démonjaival, a drogokkal, így aztán a New York album egyfajta öngyógyítás is, nagy séták a Central Parkban, a Hudson folyó mellett, miközben a világ más részein éppen összeomlott a szocialista világrend. A közismerten öntörvényű, „nehezen kezelhető” alkotó zenésztársaival (Mike Rathke gitár, Rob Wasserman basszusgitár, Frad Maher dob) egy órás anyagban gondolkodott, hiába kért a lemezkiadójuk max. 45 percet. És hogy igazán megismerjük művészi koncepciót,  most koncertfelvételekkel, demókkal, korai verziókkal kiegészítve egy olyan túlélő csomagot kapunk, hogy aztán már Lou Reed nélkül is kitaláljunk a város útvesztőből.