A chicagói 7-ek tárgyalása több szempontból sem tökéletes, de kellően aktuális és hatásos mű az Egyesült Államok egyik leghíresebb koncepciós peréről.
1968 viharos év volt az Egyesült Államok történelmében: a vietnami háború kapcsán kibontakozó ellenállás és a faji feszültségek egyaránt véres tüntetéseket eredményeztek országszerte, amelyeket a hatóságok egyre kevésbé tudtak kezelni. Amikor pedig Richard Nixon személyében új elnök került az ország élére 1969-ben, a vele együtt hatalomra került főügyész úgy döntött, azzal fog példát statuálni, hogy az egy évvel korábbi chicagói lázongások vezéralakjait ülteti a vádlottak padjára. Méghozzá egy olyan törvény alapján, amelyet korábban még soha nem alkalmaztak.
A korunk egyik legjobb forgatókönyvírójaként számon tartott Aaron Sorkin nem akármilyen fába vágta fejszéjét ezzel a történettel, amelyben már főszereplőből is annyi akad, hogy az első percekben feliratokkal kell azonosítani őket és hovatartozásukat - és akkor még nem is beszéltünk a büntetőügy különböző politikai és társadalmi kontextusairól, a tárgyalt események szerteágazó krónikájáról. Az író-rendező ráadásul azzal a merész húzással indít, hogy átugorja a bevezetést, a film címéhez hűen gyakorlatilag rögtön a tárgyaláson találjuk magunkat, és a játékidő során fokozatosan kimért adagokban érkezik csak a karakterek és a történések háttere.
Ez végül nem azért bizonyul vakmerőnek, mert elvesznénk a ránk zúdított információáradatban (mesteri módon mindent megtudunk, ami az adott pillanatban szükséges az összkép átlátásához), hanem mert így sokáig A chicagói 7-ek tárgyalása cselekménye sem alakul ki. Már bőven a játékidő második felében járunk, mire igazán megértjük az egymással marakodó vádlottak ideológiai szembenállását, eltérő motivációikat - és mire maga a film is rájön, hogy valójában ezekre a motívumokra érdemes támaszkodnia. Addig viszont Sorkin - jobb híján - számos alkalommal nyúl funkciótlan zsáner-mankókhoz, például meglehetősen sok időt szentel Richard Schultz (Joseph Gordon-Levitt) tipikus ambiciózus-de-jóravaló-ügyész karakterének, akiből többet minden igyekezet ellenére sem sikerül kihozni annál, mint ami az előbbi jelzővel summázható.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása alapötlete az első látásra egyértelmű műfaji besorolás ellenére is igen keveset tartalmaz a hagyományos tárgyalótermi krimik összetevőiből. Az ügyet nem az új felfedezések, nagyszerű ügyvédi érvelések és fifikás jogi megoldások lendítik előre, sőt leginkább semmi nem lendíti sehová, hiszen már kezdettől fogva egyértelmű, hogy egy koncepciós perrel van dolgunk. Azaz a bíróságon töltött bő két óra leginkább a helyzet abszurditásának feltárásaként, a szereplők politikai tanúságtételeként működik.
A játékidő jelentős hányadára van tehát szükség ahhoz, hogy egyrészt mi nézők, másrészt maga az alkotás is helyretegye az alapötlet kapcsán ráaggatott elvárásokat, és ekkor kezdhetjük azt érzékelni, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása halad valahová, és igazán eltalálta a saját hangját. Ami természetesen pontosan ugyanaz a metódus, amit Aaron Sorkin művészete szűk 30 éve, az Egy becsületbeli ügy óta képvisel: a pörgős, bombasztikus és katartikus pillanatokban kulminálódó monológok és dialógok. Helyenként talán már túlságosan is átlátszó, ismerős ez a stílus (bizonyos hangzatos mondatok mintha csak az előzetes kedvéért szerepelnének), de még így sem tudjuk magunkat kivonni a csúcspontok hatása alól, csúcspontból pedig akad annyi, mint az író-rendező legnagyobb műveiben.
Hiszen nála jobban senki nem tudja kidolgozni, amikor két egymásra orroló figura végre egymásra talál, ahogyan az elnyomottak legalább verbálisan győzelmet aratnak az igazságtalanság felett, amikor a vita kakofóniájából hirtelen letaglózó vallomások hallatszanak ki. Egyetemesen katartikus élmények ezek, mostanság pedig különösképpen is húsba vágóak, amint Amerika hasonló társadalmi feszültségekkel szembesül, és itt, Európában is akad ország, ahol tüntetők néznek farkasszemet rohamrendőrökkel. Sorkin pedig egészen új dimenzióit mutatja meg annak, hogy a demokrácia őshazájának tartott Egyesült Államok ebben a korban a Szovjetunióval vetekedve manipulálta és hallgatta el saját állampolgárait.
A chicagói 7-ek tárgyalása tehát azzal is szembemegy a tárgyalótermi krimik alapvetéseivel, hogy ez az alapélmény, és nem a vádlók és vádlottak padján ülő személyek karizmája határozza meg. Ennek megfelelően fontossága és alakítása okán sem lehet egyetlen főszereplőt kiemelni a gárdából: Frank Langella éppoly hiteles a némileg szenilis bíró alakjában, mint Mark Rylance tehetetlen ügyvédként vagy Eddie Redmayne visszafogottan karizmatikus aktivistaként. Sacha Baron Cohen is csak azért annyira emlékezetes, mert kevés hasonló jellegű és kaliberű munkát mutathat fel - pedig bizarr módon fluktuáló akcentusa ellenére pont azért lakja be tökéletesen a bohóckodva politizáló Abbie Hoffman figuráját, mert tulajdonképpen saját pályafutása is ugyanezt az ars poeticát képviseli.
Ha azt vesszük, hogy Steven Spielberggel az élén már több mint egy évtizede próbálják tető alá hozni ezt a projektet, A chicagói 7-ek tárgyalása semmiképpen nem az a korszakos mű, amit ez a kitüntetett figyelem előrevetített. Ahhoz kissé egyenetlen, kiválósága, csúcspontjai nem elég plasztikusak, mégis kijelenthető, hogy jellegében hasonló filmet már jó ideje meg sem próbáltak, hatásában ehhez foghatót pedig csakis Aaron Sorkin tudott alkotni az utóbbi időben.
A chicagói 7-ek tárgyalása adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
