A Stillwater fullasztóan pesszimista analízise szerint a nyugat többé már nem képes kommunikálni saját magával.

Tom McCarthy az az író-rendező, akit még Oscar-díjas mivolta dacára is méltatlanul keveset emlegetünk, holott kevés hozzá hasonló hollywoodi filmművész akad manapság, aki az amerikai társadalom legfontosabb problémáit, valamint keserű történelmi és kulturális örökségeit egészen kisemberi, látszólag nem nagy horderejű történeteken keresztül képes megfogni. Ugyanakkor alkotásaival rendszerint nem jut el igazán katartikus magasságokba, és valószínűleg nem is ez a célja, de kétségtelenül itt keresendők az okai annak, hogy nem került be a popkultúra kollektív tudatának előterébe, inkább csak mellékágról szúr néha egyet a közönségbe, mondjuk akkor azért elég erőteljesen. A bostoni pedofilpap-hálózat lebuktatásáról szóló, Oscar-díjas filmje, a Spotlight mellett sokszor unortodox stílusban szerkeszt dramedy hatású történeteket. Sokan szeretik a Peter Dinklage főszereplésével készült Az állomásfőnököt, én azonban jobban kiemelném egyik kedvenc mozgókép-gyöngyszememet, az identitásukat a birkózószőnyegen kereső iskolásokról és edzőjükről regélő Win Win, vagy magyarul Győzzünk már! című produkciót.

Talán ezért is tudott megérinteni a cseppet sem koherens Stillwater, McCarthy új, íróként és direktorként egyaránt jegyzett filmje, amely ugyan túl hosszú és sokszor csapongó, de szintén nagyon komoly szociológiai elemzésbe bocsátkozik a huszonegyedik századi amerikai és nyugat-európai emberek kulturális, nemzeti és lingvisztikai identitáskrízise kapcsán. A valós események által ihletett cselekmény főhőse az oklahomai Stillwaterben élő régi vágású melós, Bill Baker (Matt Damon), aki épp a helyi tornádócsapások pusztítása utáni romok eltakarításán dolgozik, amikor Franciaországban tanuló leszbikus lányát, Allisont (Abigail Breslin) letartóztatják barátnője meggyilkolásáért. A marcona, komor apa, aki kissé ellenséges stílusát a kiábrándult amerikai vidéken tökéletesítette, Marseille-be repül, ahol egy-két véletlen következtében a helyi színésznő, Virginie (Camille Cottin) személyében talál támogatást, akinek kislányával szoros barátságot is köt, miközben Allison nevét próbálja tisztázni azzal, hogy felkutatja a valódi tettest, akit azonban a jelek szerint lányán kívül soha senki nem látott.

Az újvilág már régiségként is csak bolhapiaci áron értékesíthető. Bill Baker karakterében Tom McCarthy egy megtört, saját magával konfliktusban álló, egy be nem teljesített és egy épp jelenleg születő, de korántsem makulátlan értékrend között tengődő amerikai identitásképet fest fel. A rendező a Stillwaterrel is bizonyítja, hogy komplex, akár globális problémákat is képes egyetlen átlagember aggodalomtól barázdázott arcán megjeleníteni. Bill Nyugat-Európába utazva szinte mindenhol ugyanolyan kockás favágóingben és baseball-sapkában jelenik meg, köldökig húzott farmerja alól pedig csak a traktor hiányzik. Mindeközben kissé szégyenlősen ecseteli az érdeklődő francia kislánynak, hogy a vállán ágaskodó sastetoválás amerikai nemzeti identitásának szimbóluma, hangszínéből pedig elég erősen arra következtethetünk, hogy mindezt jóval büszkébben és hangosabban ecsetelhette akkoriban, amikor a képi dicshimnusznak szánt tetkó még újabb, színeiben élénkebb volt. A főhős úgy érkezik meg Franciaországba, mintha egyetlen küldetése lenne: megtestesíteni az európaiakban a vidéki amerikaiakról élő legáltalánosabb sztereotípiákat. Közönyösen, ridegen, flegmán jár-kel, miközben meg sem próbál a helyiekhez anyanyelvükön szólni, és nem is nagyon érti, miért létezik az angolon kívül más nyelv a világon. Tom McCarthy a szimbolikus tornádópusztítás utáni, gazdasági nagyhatalmi státuszát elveszítő, saját maga részvényárfolyamát is shortoló USA hitéből kitért, csalódott és elvesztett kollektív személyiségét jeleníti meg Bill Bakerben, aki már csak megszokásból, de valódi jelentés nélkül mond asztali áldást a vacsora előtt.

Nagyon érdekes élmény százharminc percen át tanulmányozni azt, ahogy Matt Damon különösebben katartikus, nagyívű vagy hatásvadász jelenetek nélkül, egyszerű párbeszédekben és leginkább arckifejezésekkel, kultúraközi kommunikációval és a nyugati ember huszonegyedik századi bizonytalanságával foglalkozó szituációkban is rendkívül mély játékot képes produkálni. Blockbusterszerepei dacára azonban régóta tudjuk Damonról, hogy kivételes tehetsége van az egyszerű ember érzelmeinek megformálásához, hiszen annak idején a Good Will Huntinggal vált egy csapásra nagyon populáris színésszé, de valószínűleg Jason Bourne sem tudott volna kultstátuszt kivívni, ha egy reflektorfényfüggő, teátrális színész formálja meg. A Stillwater - ha tippre nem is lesz a legmaradandóbb 2021-es filmek egyike - kiemelkedően fontos fejezet Matt Damon karrierjében. Alázatot és a hollywoodi porhintésen túli képességeket mutat az, amikor egy világhírű színész vállalja, hogy arcjátékkal, gyengeséggel, könnyekkel és saját kultúrkörének negatívumaival való szembenézéssel vállalkozik egy karakter életre keltésére, és meg is ugorja az akadályt.

Tom McCarthy Matt Damont magához láncolva fejest ugrik a szomorú amerikai férfi archetípusának elemzésébe, ám ne higgyük azt, hogy a Stillwater górcsője alatt csak az Egyesült Államokat jelenti a hanyatló nyugat fogalma. A Marseille-be érkező Bill, habár Virginie-n kívül senki sem tud hozzá angolul szólni, mégis valami hasonlót lát az egzotikus és sokak által vágyott Franciaországban, mint amit saját hazájában is tapasztal: egy nyugati országot, amelyről azt gondoljuk, hogy fejlett, egységes, határozott identitása van. Ám McCarthy azzal szembesít minket, hogy ha ez a huszadik század második felében így is volt, a globalizálódó új évezredben Marseille utcáit is a tévelygő identitáskrízis szellemei tapossák, a diskurzust pedig a rasszizmus, a migrációtól való félelem, a xenofóbia és a kultúraközi kommunikáció kudarca hatja át. A Stillwater cselekményét érzelmi tragédiákra és személyiségfejlődési katasztrófákra futtatja ki az író-rendező, és minden probléma origójaként a nyugati társadalmak együttműködésre képtelen, zárkózott, a jövőtől folyamatosan rettegő identitását határozza meg. A Stillwater azért lesz sokkolóan pesszimista mozgókép, mert egy olyan álláspontot mutat be, amely szerint a minél jobban globalizálódó, hálózatossá váló, egy nagy tömbbé csoportosuló világban értik meg egymást legkevésbé azok az emberek, népek és kultúrák, akik közös marketingjük szerint együtt haladnak a szebb jövő felé, miközben legyőzik a történelemi elnyomó erők maradékát. Bill Baker Matt Damon által hitelesített könnyeiben tükröződik, hogy ez a marketing mekkora hazugság.

A fentiekben összefoglalt szociokulturális analízis, a nemzeti, a gazdasági és a globális identitásválság tűpontos karakterrajzokon keresztül történő szétcincálása a Stillwater konkrét cselekményére is rányomja a bélyegét, műfajilag is szétszakítva az összképet. A történet egy bizonyos pontig szokványos krimipaneleken halad keresztül, ahogy Bill egyre több és több nyomot gyűjt össze, amelyek bizonyíthatják lánya ártatlanságát. Azonban ahogy zsákutcába jut a nyomozás, mintha McCarthy egyből el is veszítené érdeklődését a bűnügyi tematika iránt, és jó negyven perces kitérőt tesz, amely során csak az emberi kapcsolatokkal, az apáról lányára örökített stigmákkal és a modern ember génjeibe kódolt szomorúsággal foglalkozik tömény párbeszédes jelenetekben. Amikor ezt is kellően kivesézte, csak akkor tér vissza a gyilkossági sztori rejtélyéhez. Nagyon ironikusan a Stillwater így önmagával is példázza azt, amiről beszél: csak úgy tudja feldolgozni a nyugat-európai és amerikai kollektív személyiségtorzulást, érzelmi és értékrend-beli széttöredezettséget, hogy maga is szétszakad a krimi és a szociológiai dráma mentén.

Így nyomja rá Tom McCarthy a jóváhagyó pecsétet az Oklahoma-Marseille tengelyen kóborló kisember válságos érzelmi tragédiájára. A Stillwater az USA tornádóktól szaggatott, önmagától elidegenedett földjéről indul, és megindítóan melankolikus filmzenével táncoltatja keresztül az óceánon Matt Damont, aki karrierje során még soha nem volt ennyire szomorú és megtört, és aki Európában egy furcsa Marseille-t talál, amelyet olyan stílusban és színvilágban fényképez az operatőri stáb, amit egy évtizeddel korábban még szinte csak a hollywoodi hírszerzőthrillerek használtak, hogy a közel-keleti, veszélyes országokat tényleg igazán idegenné tegyék a nézők számára. Ma már azonban az európai nyugat, sőt, maga a hőn szeretett amerikai haza is olyan arcot ölt, amelyre hunyorogva-erőlködve sem lehet ráismerni, és aminek a tiszteletére ma már talán Bill Baker sem varratna széttárt szárnyú sast a vállára.