Összegyűjtöttük a műfaj csúcsdíszeit.
A karácsonyi időszakot kétségkívül belengi valami különös varázs: a hó mindig váratlan ölelésként érkező csendes fehérsége, a fénybe öltözött utcák, színes kirakatok, csábítóan fűszeres illatok... Nem véletlenül csapott le erre a szép ünnepre a marketing minden létező ágazata: az eszmei-lelki tartalmon túl a karácsonyban mindig is volt valami divatozás, valami luxus, valami glamúr. Ennek a gyökere talán a háromkirályok látogatásában keresendő, akik a betlehemi szent család egyszerű, szegényes hajlékába aranyat és drága illatszereket vittek ajándékba hajdanán. Úgy látszik, ezt az egyszeri pompát igyekszünk azóta is rekonstruálni a saját otthonunkban, tehát ennek közvetett eredménye a nagypolgári szalonokban felállított díszes, cirkalmas fenyő, a masnival ellátott takaros csomagok, a kandalló mellett likőrt iszogató szülők, illetve a moszkauert és florentint majszolgató gyerekek. A fényűzés további fokozása, hogy ünnepi süteményeink is rendszerint sokféle különleges fűszerrel készülnek, szinte minden érzékünket egyszerre ejtve rabul – a hatás alól pedig legtöbbször nem is akarjuk kivonni magunkat. Nosztalgia ide vagy oda, a mai kor emberének is jólesik némi bűnözés, egy-két vigasztaló ínyencfalat, mialatt ajándékok (például arany és drága illatszerek) után rohangál a szerettei, barátai, kollégái számára, csakhogy az ilyen finom, apró nassolnivalókat nem csupán a gasztronómia berkein belül kell keresnünk. Mit szólnánk például, ha idén az ünnepi készülődés közben (összekötvén a kellemeset a hasznossal) olyan neves rendezők és kiváló színészek közreműködésével készült parfüm- és divatreklámokba pillanthatnánk bele, amelyek valamiért kiemelkednek az átlagos hirdetések közül, valódi ínyencségnek számítanak, és szinte rövidfilmként is megállják a helyüket?... A garantált vizuális, szellemi, sőt érzéki élvezeten túl talán még ajándékötletek tekintetében is ihletet nyerünk belőlük, már persze ha legalább olyan mélyre akarunk nyúlni a pénztárcánkba, ahogy azt annak idején a napkeleti bölcsek tették.
No. 1: Valentino Uomo
A szerencsésebb nemzeteknek a Dolce Vitáról nem rögtön az ugrik be kaján mosollyal, ahogy a Csinibaba című filmben a felhergelt közönség nekiszalad a képernyőnek, majd letépi róla a vásznat. A Valentino Uomo 2014-es parfümreklámja szerint határozottan a szerencsésebb nemzetek közé kell sorolnunk az olaszt, a franciát, sőt még a svédet is: a Johan Renck rendezésében, Louis Garrel főszereplésével, Paolo Conte zenéjére készült apró mestermű kiváló példája annak, hogy a megfelelő összetevőket előkészítve mennyire időtálló darabot lehet alkotni minden téren. Hölgyolvasóknak súgjuk: ez a videó szinte minden bajra gyógyír. Az élet nem tud olyan kegyetlen lenni, hogy ne érezzük azonnal jobban magunkat, mihelyst egyszer-kétszer lejátszottuk a képernyőnkön. Az örök város megejtően szép, szinte szürreális díszletei között játszódó, tökéletes képekben elmesélt történet finoman rafinált: az édes olasz életérzést szofisztikált franciasággal vegyíti, az eredmény pedig egyszerre lágy és texturált, mint egy tálca sütőből éppen csak kiemelt Bruttiboni, cukros, ugyanakkor finoman kesernyés, akár egy kortynyi Amaretto likőr. Gondosan megkomponált, mégis csodálatosan természetes és laza. Kétperces utazás, bármikor újra átélhető kaland: Paolo Conte zenéje simogat, Róma elvarázsol, a mediterrán este balzsamos, a végére pedig egy ravasz csavarral mind visszaérkezünk a valóságba. Egyben magyarázatot nyer az is, hogy időnként miért szeretnek a megrendelők dekoratív modellek helyett elismert színművészeket szerepeltetni a parfümreklámjaikban: figyeljük csak meg, hogyan néz Louis Garrel, miután a szépnevetésű olasz hölgy az autóban futólag megborzolja a haját – nincs az a női néző, aki bele ne borzongana abba a tekintetbe. Tünékeny álom, jótékony illúzió, amivel egy kis időre mi is kimenekülünk a valóságból, míg a Via Con Me dallamára kergetjük a saját, elképzelt dolce vitánkat.
No. 2: Prada Candy
A Wes Anderson és Roman Coppola rendezésében készült három részes kis remekmű rövidsége ellenére épp annyira kereknek és kompaktnak érződik, akár egy egész estés film. Az alkotók a játékos, csábító illatjegyeket kombináló Prada Candy L'eau hatására a francia filmekben oly gyakori édeshármas fogalmára asszociáltak, és szerencsére a tökéletes főszereplőt is megtalálták történetükhöz az isteni Léa Seydoux személyében. Wes Anderson rajongói számára nem ismeretlen az a fajta színes-bohókás világ, ami a rendező saját kézjegye: kreativitása a francia színésznő ellenállhatatlan vonzerejével párosulva a műfaj korlátai ellenére is egészen magával ragadó „moziélményt” eredményez. A nouvelle vague előtt tisztelegve Anderson egyfajta retró párizsi hangulatot teremt, így a cselekmény a Le temps de la rentrée bájos dallamaival indul, megidézve a hatvanas éveket. Helyszínünk egy apró cukrászda, ahol a tűzről pattant Candy-t fülig szerelmes lovagja éppen édes-habos desszerttel kényezteti. Csakhogy váratlanul (és hívatlanul) betoppan a hősszerelmes legjobb barátja, aki szintén élénk érdeklődést mutat a lány iránt, így hamarosan valamiféle Jules és Jim-beli civakodássá fajul a szépen indult randevú. A kakasviadalnak Candy vet véget azzal, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve moziba hívja mindkét fiút: így kezdődik a hármas közös története, mely a távoli jövőbe nyúlik. A kisfilmek bájos humorát az adja, hogy míg a két fiú fejvesztve igyekszik elnyerni a kegyeit, addig Candy tökéletesen ura marad a váratlan helyzeteknek, sőt mindig kedvező irányba befolyásolja azok lehetséges végkimenetelét. Erre a könnyed, kedves vonásra reflektál zenében a Le temps de la rentrée, azonban van itt még valami: Léa Seydoux-ból hihetetlenül erős szexuális energia árad, partnerei viselkedése pedig már-már a megszállottság határát súrolja – erre az érzelmi rabságra Jacques Dutronc L'Idole című dala rímel, ami mindig az egyes részek végén csendül fel. A három részes kis trilógia egésze nyilván egy színes elmebaj, mégis végtelenül szerethető: annyi élet, huncutság és derű árad belőle, hogy még órákkal a megtekintése után is elégedetten somolygunk majd magunkban.
No. 3: Miss Dior
Anton Corbijn holland fényképész -és filmrendező csodás fekete-fehér képeivel vált világszerte ismertté: első nagy sikere 2007-ben a Control című életrajzi film volt, de azóta rendezte már George Clooneyt is egy hangulatos, szűkszavú krimiben (Az amerikai). A komolyabb témák mellett videoklipekkel és zenekari fotózással is foglalkozik, sőt 2015-ben készített a Dior számára egy friss, ütős parfümreklámot. Az egyik legnagyobb francia divatház presztízsének maga Natalie Portman sem tudott ellenállni (állítása szerint még kamaszkorában, a Léon, a profi forgatásának idején használt először Dior parfümöt), így többek között ebben a kampányban is ő játssza a főszerepet, nagy örömünkre. A Janis Joplin zenéjére kibontakozó történet voltaképpen egy lázadó menyasszonyról szól: a videó kétféle vágásban is megtekinthető, a rövidebb, 46 másodperces verzió lineárisan követi az eseményeket, a közel egy perccel hosszabb rendezői változat pedig ide-oda ugrál a fekete-fehér esküvői jelenetek, és a színesben bemutatott szabadulás képei között. Natalie Portman saját elmondása szerint nagyon élvezte, hogy egy kicsit akcióhős lehetett ebben a történetben: a törékeny, szorongó menyasszonyból hirtelen fordulattal magabiztos, merész nővé válik, aki a saját útjára lép. Jelige: You know you got it if it makes you feel good – Esterházy Péter szerint még az Úristen is szeret időnként Janis Joplint hallgatni (pedig neki ugye ott van Bach), akkor meg miért lennénk mi nála háklisabbak. Menő dal, egy igazán menő parfümreklámhoz.
No. 4: L.A.dy Dior
John Cameron Mitchell rendező (Engedd el!, Így csajozz egy földönkívülivel) Dior divatházat promotáló kisfilmjét nehéz nevetés nélkül végignézni: a napfényes Kaliforniában játszódó komédia főszereplője Marion Cotillard, aki egy kiégés határán egyensúlyozó sztárt játszik. Margo, miután könyörgő őzikeszemeivel sem tudja meggyőzni ügynökét a fotózás lemondásáról, egy egész stáb mohó karmai közé kerül, akik mind formálni, igazítani, púderezni vagy vaxolni akarnak rajta valamit, mígnem teljesen elkínzottan végül a fotós kamerája elé kerül. (A kisfilm egyébként Richard Avedon divatfotós előtt is tiszteleg, aki notóriusan szerette mozgás közben fotózni a modelleket, így csempészve némi extra dinamikát a kész képekbe.) Vicces párhuzam, hogy valószínűleg nem egy háziasszony is hasonló állapotban kerül ki a hosszas karácsonyi készülődésből, és mire ténylegesen elérkezik a várva-várt ünnep, legalább annyira eléri a robbanáshatárt, mint a filmbéli Margo. Azt reméljük, senki sem fogja sikítva lehántani magáról a konyhai kötényt december 24-én délután, a stressz levezetésére pedig inkább ajánljuk az alábbi videó megtekintését:
No. 5: Chanel N°5
Egy igazi legenda: a parfümök non plus ultrája, a franciák valódi büszkesége. Nők milliói vágyakoztak utána, és persze férfiak milliói képzelték el vágyakozva Marylin Monroe-t, aki tudvalevőleg ebbe az értékes illatba burkolódzva aludt. A 40-es években még amerikai katonák hozták haza szuvenírként Párizsból, idén decemberben pedig már pompázatos külsőségek között ünnepli feltalálásának 100. évfordulóját a New York-i Rockefeller Centerben. Geometrikus vonalvezetésű üvegét maga Coco Chanel tervezte: egyszerű, letisztult dizájn, a dugó ráadásul a párizsi Vendome teret formázza – az egész nagyon avant-garde-nak számított a megjelenése idején. A helyzet iróniája, hogy a félig francia, félig orosz származású Ernest Beaux, aki ezt az ikonikus illatot kikeverte Coco Chanel számára, állítólag a Brocard-ház 1913-as illatkreációjából inspirálódott, mely a Cárnő kedvenc csokra nevet viselte, és tulajdonképpen a Krasznaja Moszkva ősanyjának tekinthető. Mármost hazánkban a mai napig megoszlanak a vélemények arról, hogy a szovjet ipar eme csodálatos gyöngyszeme pipereszerként, vadriasztóként avagy vegyi fegyverként funkcionált -e jobban (Finnországban az alkoholtilalom idején egyébként be is lehetett rúgni vele), az oroszok azonban továbbra is esküsznek a két illat közti hasonlóságra. (Tény, hogy a fújás után először érezhető jegyek között mindkét parfümnél előjön az aldehides illat, majd a nehéz, virágos aromák.) A világért sem fűznénk fel erre egy Kelet-Nyugat szembenállást, dehát be kell látnunk, hogy mindenkinek más jutott a történelem bőségtáljából: kinek a Chanel N°5, kinek a Krasznaja Moszkva. Visszatérve a Chanel-ház legendás termékéhez, talán mondanunk sem kell, hogy híres rendezők egész sora (többek között Ridley Scott, Jean-Pierre Jeunet, Baz Luhrmann) vette megtiszteltetésnek, hogy reklámot készíthet hozzá, és persze a szebbnél szebb kampányarcokat is sorolhatnánk Catherine Deneuve-től Audrey Tautou-n át egészen Marion Cotillard-ig. Az emlékezetes videók között meg lehet említeni azt az enyhén szürreális, 1991-es reklámfilmet, melyben Vanessa Paradis kanáriként fütyörészik egy kalitkában, miközben egy hatalmas perzsa macska meredt szemekkel figyeli, Coco Chanel szelleme pedig megjelenik a szobában, hogy egy csepp parfümöt permetezzen magára. A generációk folytonosságának szép jelképeként a 2019-es karácsonyi kampányban már Vanessa Paradis lánya, Lily-Rose Depp pompázik hetyke svájcisapkában, és vágyakozó cicaszemekkel fixírozza a hógömbben rejlő parfümösüveget. Nem maradhat említés nélkül a 100 éves évfordulóra készített látványos táncos kisfilm sem, melyben Marion Cotillard egészen a holdig repíti az ikonikus illatot, az üvegcse lenyomatát pedig otthagyja a magányos égitesten. A bőséges választékból most mégis egy Baz Luhrmann alkotást emelnénk ki, amely érzésünk szerint elkapott valamit a N°5 alkotóinak eredeti szándékából: Coco Chanel kifejezett akarata ugyanis az volt, hogy a kész parfümből egyetlen összetevőt se tudjunk majd külön kiemelni, hanem az egész együtt adjon egy megfejthetetlen élményt, ami a nagybetűs Nő illata. Baz Luhrmann reklámjában Gisele Bündchen személyesíti meg ezt a bizonyos Nőt, akinek a személyisége sok különböző részből áll össze, mégis megbonthatatlan egészet alkot. Ahogy magában az illatban, úgy a kisfilm hősnőjében is van valami érett mélység, valami elköteleződést jelentő stabilitás – talán emiatt mondják sokszor a N°5 -ra (szembeállítva a mostanában divatos könnyedebb, gyümölcsösebb parfümökkel), hogy nem egy tinédzsereknek való illat, és valóban meg kell érni a viselésére.
No. 6: Coco Mademoiselle
Legenda ide vagy oda, a Chanel-ház felett is eljárt az idő, sőt egyesek odáig merészkedtek a profanizációban, hogy „idős hölgyes illat”-nak titulálták a N°5 -ot. Valószínűleg erre az újfajta igényre válaszul alkotta meg a divatház a Coco Mademoiselle-t, amely már egy könnyedebb, fiatalosabb illatkompozíció. Nem meglepő tehát, hogy a kampányfilmek is ezt a fajta szabadságot tükrözik, szemben a fentebb említett érettebb, kiforrottabb személyiségű imázzsal. Így a Keira Knightley által megformált hősnő, vagyis a Mademoiselle is fiatal, ezzel együtt kicsit felületesebb, kicsit csapongóbb mint a N°5 reklámjainak elképzelt karakterei. Joe Wright (Vágy és Vezeklés, Büszkeség és Balítélet) több promóciós kisfilmet is rendezett felfedezettje főszereplésével, ám ezeket nem különösebben javasoljuk megtekintésre, hacsak valaki nem vevő kifejezetten a „Keira Knightley csücsörít és szexin néz” című magánszámra. (Joe Wright-nak valahogy nincs szerencsés keze a parfümreklámokhoz: a Brad Pittel készült Chanel videójáról még paródiák is keringenek a neten – az eredetinél mindegyik mérföldekkel jobb.) A fenti bekezdésekben már többször említett svéd származású Johan Renck-nek azonban sikerült egy egészen élvezhető reklámot összehozni az illat Eau de Parfum Intense változatához még 2018-ban. A kereken egy perces videóból jókedvű magabiztosság sugárzik, no meg egy csöppnyi rejtély, hiszen az enyhén másnapos Mademoiselle éppen a jól sikerült görbe este mozaikjait igyekszik összerakni a szobában itt-ott heverő személyes tárgyak segítségével. Pimasz, fiatalos, örömteli darab – teljes összhangban az illat gondosan megkonstruált új imázsával.
No. 7: Dior Midnight Poison
A BBC rádióban nemrég egy szociológus professzor beszélt arról, hogy a parfüm valójában egy univerzális kulturális kód: mind értjük, kortól és nemtől függetlenül, azonban korántsem véletlen, milyen képeket vagy érzeteket kapcsolunk hozzá. Érdekes példaként említette, hogy a professzionális, elegáns illatokat általában minden tesztcsoport fehér bőrű felhasználóhoz kapcsolta, a hely azonban, amit megjelöltek mint az ilyen illatok potenciális forrását, csoportonként változó volt: a színes bőrű, általában kevésbé jómódú csoportok nagyon exkluzív, zárt, előkelő helyeket jelöltek meg, míg a fehér bőrű, jómódú felső -és középosztály számára ez az illat bárhol megjelenhet, a tárgyalóteremben ugyanúgy akár egy ráérős sétán a szabadban. A Wong Kar-wai által rendezett 2007-es Midnight Poison mintha pontosan ezt látszana igazolni: a nagyon sápadt, zafírkék szemű Eva Green a Palais Garnier-ben, vagyis a párizsi nemzeti operában bálozik a Muse zenéjére, barokkos estélyiben, drága ékszerekkel. Ráadásul az egésznek van valamiféle baljós boszorkányszombat jellege, amit a francia színésznőből áradó vampos vibrálás csak még jobban erősít. Ezzel együtt hangulatában és látványvilágában egyaránt magával ragadó videóról van szó, csak talán nem a megfelelő választás mondjuk elalvás előtti böngészéshez.
No. 8: Kenzo Jeu d'amour
Ha már Eva Green-ről volt szó az imént, most vessünk egy pillantást a francia filmipar másik újgenerációs üdvöskéjére, Louise Bourgoin-ra. A Kenzo 2014-es reklámfilmje jó példa arra, hogy egy kevéssé szofisztikált történetet is bármikor el lehet adni jó színészekkel, plusz egy jól megragadott hangulattal. A havannai bodegában vetkőzős pókert játszó párocska ötlete, valljuk be, kevéssé eredeti, de Louise Bourgoin-t még akkor is örömmel figyelnénk, ha a bolgár telefonkönyvből olvasna fel éppen, hiszen mindig a rá jellemző boldog önfeledséggel lubickol egy adott karakterben. Bő egy perces tömény élvezet, kis érzékcsalódásként némi szivarfüstöt is érezni vélünk, biztosan a BBC által már korábban kifejtett sztereotipikus kategorizálás okán.
No. 9: Lady Blue Shanghai
Tízes gyűjteményünk legkülönlegesebb darabja, a Lady Blue Shanghai David Lynch rendezését dicséri. Bivalyerős atmoszféra, a nyugalom megzavarására alkalmas kép -és hanghatások, szépség és szürrealitás különös vegyüléke: az egyszerre hátborzongató és lírai 15 perces kisfilm a rendező minden fontos ismertetőjegyét magán viseli. Lynch úgy nyilatkozott, tulajdonképpen szabad kezet kapott a Dior divatháztól, annyi kikötéssel, hogy a modern tereken túl valamit meg kellene villantani a régi, már letűnt Shanghai-ból is. A rendező természetesen a maga módján, de megoldotta a feladatot, és egy lenyűgöző képekben elmesélt (időn -vagy valóságon túlmutató) szerelmi történetet kerekített Marion Cotillard főszereplésével, amelyben a 20-as évek hangulata éppúgy megjelenik, mint a csupa üveg, csupa felhőkarcoló modern, lüktető Shanghai.
No. 10: Dolce & Gabbana The One
Nem véletlenül hagytuk a végére Martin Scorsese darabját: a Dolce & Gabbana kampányfilmje Scarlett Johansson és Matthew McConaughey főszereplésével elegáns főhajtás a mozi aranykora előtt. Rendhagyósága azonban nem csupán a fekete-fehér képkockákban, vagy a márka női és férfi illatának összevonásában rejlik. Többről van itt szó. A Dolce & Gabbana művészi átverés áldozata lett, ugyanis ez nem egy illatreklám. Ha valamit reklámoz Scorsese ebben a bő két és fél percben, az a stílus, az attitűd: önmagunk viselésének egy olyan kifinomult formája, amely már rég nem a parfümről szól. Valójában nem újszerű a történet: két New York-i fiatal annak idején együtt álmodozott sikerről, hódításról, gazdagságról. Útjaik aztán elváltak, külön-külön valósították meg ezeket a valaha közös álmokat. Most egy röpke pillanatra (amennyit a nemzetközi járat indulása megenged) fölmennek együtt a régi háztetőre („Emlékszel? Itt koptattál le.”), hogy megszemléljék a várost, ami annyi szépet adott mindkettőjüknek. Semmi extravaganza, semmi hivalkodás. Nincs jelen a parfümreklámokra máskülönben oly jellemző szexuális túlfűtöttség (az a bizonyos „sexual urgency”, csak hogy visszautaljunk egy pillanatra a 4-es számú kisfilmre). Van helyette derűs összetartozás, cinkos pajtásság, bujkáló humor. Mi valamit rosszul csináltunk eddig az életben – motoszkál a fejünkben egy gondolat, és talán ez Scorsese igazi bravúrja: megértetni a nézővel egy parfümreklám kereteihez igazodva, hogy a lényeg valójában nem is a parfüm, hanem az ember.
