Egy közvetítésnek köszönhetően most újra láthatjuk Crazy Wilsont és a mutatványt, amely egyszer már majdnem az életébe került. A kolumbiai szupersztárral beszélgettünk.

Bár a halálkerék önmagában nem új cirkuszi mutatvány, ön az első artista a világon, aki a keréken belül és azon kívül is akrobatikus elemeket mutatott be és ezzel eljutott a 32. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválra, ahol produkciója Ezüst Bohóc-Díjat hozott önnek. Igaz, hogy saját maga tervezi a kerekeit?

Igen, négy különböző kereket terveztem eddig, köztük a híres órakereket, mely a Cirkuszfesztiválon is szerepelt. Nagyon szeretek kísérletezni a kerékkel. A tervezés része az enyém, a műszaki kivitelezést azonban csak felügyelem. De inkább csodakeréknek hívom, a halálkerék nem túl családbarát kifejezés.

Apropó család, többgenerációs cirkuszi famíliába született Kolumbiában, ön az ötödik cirkuszgeneráció képviselője. Volt egyáltalán esélye arra, hogy más pályát válasszon?

Gyerekkoromban minden iskolai szünetet a cirkuszban töltöttem. Imádtam kipróbálni a cirkuszi kellékeket és gyakorolni a különböző elemeket, aztán valahogy ebben a világban ragadtam. Az ingán kívül elsajátítottam a lengőtrapéz, a zsonglőrködés, a magasdrót és a halálgömbben való motorozás fortélyait is egyéb mutatványok mellett, de a csodakereket szerettem meg a legjobban, ez lett igazán az enyém. Annak idején az egyetem sok pénzbe került, úgyhogy más lehetőségem nem nagyon volt, esetleg a lelkészi hivatás jöhetett volna még szóba.

Ne értsen félre, abszolút megérdemli, de ennyire szüksége van arra, hogy a közönség állva tapsoljon? Direkt kikényszeríti. Ez a produkció tudatosan felépített része?

Nem akarom a közönséget feltétlen tapsra kényszeríteni, de azt mondják a publikum erre a pillanatra vár. A cirkuszigazgatók soha nem tudják előre, hogy milyen összetételű a nagyérdemű egy adott este. Igazából mindegyik országban ugyanazt a műsort adom. Mikor Olaszországban dolgoztam, a cirkuszigazgató nem gondolta, hogy az olasz közönség is állva tapsol majd a produkcióm alatt. „Ez itt kérem nem Németország, ez Olaszország, ez itt nem fog menni!” – mondta. De így lett és egyszerűen nem tudták elképzelni hogyan történhetett. Én sem tudom, mert tényleg csak ugyanazt csináltam. A németországi Krone Cirkuszban történt egyszer, hogy jeleztem a porondmesternek, hogy csak egy egyszerű mutatványt szeretnék, nem akarok nyomást gyakorolni a közönségre, nézzük meg milyen a fogadtatása. Érezhető volt a különbség: nem forgott a kerék, leült a show. Az emberek megszokták, hogy estéről-estére ámulatba ejtjük őket, de sokszor mikor kimegyek a porond elé készülni, látom az emberek arcán a fáradtságot, nincs reakció és nem tagadom, ez kihívás. Ilyenkor szoktam igazán begyorsulni a keréken és megnézni vajon akkor mi történik. Érezhetően elindul egyfajta izgalom. Tehát igen, ez valóban egy trükk, a mutatvány része.

A közönség azonban láthatóan kedveli önt és érezhető egyfajta kölcsönös tisztelet is.

Tisztelem a közönségemet és jólesik amikor az emberek néha spontán odajönnek hozzám egy pár jó szó erejéig. Szerintem sokan azt hiszik, hogy azért mert én vagyok Crazy Wilson, fennhordom az orrom. Néha talán komornak is találnak, főleg a produkció előtt, de annak csupán az az oka, hogy nagyon figyelek, hogy a kerék megfelelően rögzítve legyen. Nagyon fontos a játékra való képesség és hogy a közönség értse azt. A játékkészség egy adottság, édesapám szerint ez vagy megvan valakiben vagy nincs, és talán mondhatom magam olyan szerencsésnek, hogy a jóisten megáldott vele. Nagyon sok artista szeretne hatást gyakorolni a közönségre, de közben nem játszik, és így az emberek számára közömbösebbé válhat. Játék hiányában nagyon nehéz. Szoktam tanácsolni kollégáimnak, hogy próbálják érezni és érteni a közönséget: csak figyeljenek, füleljenek, a többi jön magától. Magyarországi turném alatt fantasztikus volt a publikum. Sokan ismerik a Crazy Wilson nevet a Monte-carlói Cirkuszfesztiválról, de mikor élőben látják a számot, csak akkor jönnek rá, hogy akit látnak az ugyanaz az őrült fickó. Pedig egyáltalán nem vagyok őrült, de ez a jelző már valahogy velem marad. (Hangosan felnevet.) Persze a név az egy dolog, sokkal többet jelent számomra, hogy a családom álmát sikerült teljesítenem és képviselhettem őket Monte Carlóban. 

A szakmán belüli elismerés is megmelengeti az ember lelkét, bár azt kell mondjam, hogy a mutatványok eredete egyre inkább feledésbe merül. Van egy híres magyar zsonglőrbajnok, Fudi (Zsilák György „Fudi” – a Szerk.), akit őszintén tisztelek, mint bajnok és mint ember is, és akivel volt szerencsém az amerikai Ringling Brothers-nél és a németországi Krone Cirkuszban is együtt dolgozni. Ő aztán tudott játszani a közönséggel, fantasztikus személyiség. Tőle igazán jólesett hallani, mikor azt mondta mennyire nagyra becsül, amiért elsőként szaltót ugrottam a keréken. A nyolcvanas éveiben jár, tehát végigkövethette, hogy milyen újításokon esett át a halálkerék az évtizedek alatt. 

Nem zavarja a nézők drukkolása és sikítozása, amikor 10 méter magasban épp koncentrálni próbál?

Egy pillanatra sem veszíthetem el a fókuszt, ezért a közönséggel ellentétes irányban csinálom a szaltót. Ha a szemeim máshova fókuszálnak, elveszíted a pontot és végem. Márpedig egyes cirkuszokban a munkatársak közül többen is elől dolgoznak a manézsban, és ez olykor zavaró lehet. A füleim az egyensúlyon túl az összpontosításban is segítenek, hallgatom is a kereket produkció közben. Előfordul, hogy egy cirkuszigazgató azt kéri, csináljam a publikum felé fordulva a szaltót. Ilyenkor azt szoktam kérni, hogy hagyják meg a lehetőségét, hogy úgy csinálhassam, ahogy én gondolom, és akkor garanciát adok a munkámra. Soha nem tudom előre, hogy hány szaltót fogok megcsinálni, mindig az adott pillanatban dől el, valamint függ a keréktől, a gyorsaságtól és a testem aznapi kondíciójától is.

Azért kihívja rendesen a sorsot. Vagy esetleg a mindenhatót teszteli? Nem mintha megnyugtató lenne, de ugye van életbiztosítása?

Nem-nem, épp ellenkezőleg, hiszem, hogy a Mindenhatótól kaptam magát az adottságot, mint ajándékot, hogy kidolgozhattam és bemutathatom ezeket a mutatványokat. Minden egyes alkalommal mielőtt kilépek a porondra arra kérem, hogy tartson védelmében. De a munkámból kifolyólag van életbiztosításom is.

Az egyik 2018-as németországi fellépésen azonban megtörtént egy baleset, leesett a kerékről. Nem kényszerítette ez arra, hogy változtasson mutatványa egyes elemein? Elgondolkodott azon, hogy a vakmerőséget már a tanításra cserélje?

2018 májusában előadás közben leestem és kórházba kerültem. De a jóisten nagyon a kegyeiben tartott, borzalmasan szerencsésnek mondhatom magam, hogy csonttörésekkel megúsztam és csodamód nagyon hamar felépültem. Az orvosok alig akarták elhinni, hogy ilyen gyorsan forrtak a csontok, hamar regenerálódott a szervezetem és szeptemberben már újra porondon lehettem. Egyre többször fordul meg a fejemben az edzői lét és a tanítás gondolata, igen. Ez a nagy probléma velünk artistákkal, hogy dolgozik bennünk az adrenalin s minél nagyobb a kihívás, annál inkább meg akarjuk mutatni mire vagyunk képesek. Ma már matracot használok, de korábban matrac nélkül csináltam a mutatványokat, a balesetkor sem matracra estem. Persze azóta azért kicsit óvatosabb lettem, és az ember felelősséggel tartozik a családjáért is.

Egyszer valahol azt nyilatkozta, hogy körülbelül 40 éves korig lehet ezt csinálni. Visszafelé öregszik?

Nagy rajongója vagyok Messinek, a focistának és ugyanazt vallom, amit ő is, hogy a test jelzi mikor kell abbahagyni. Fiatalabb kollegáim szokták mondani, hogy számukra legenda vagyok, amit természetesen nagyon jólesik hallani, de egyben öregnek is érzem magam tőle. Amikor megkérdezik hogyan tudom még mindig megcsinálni ezeket a mutatványokat, próbálok a borra gondolni: minél öregebb, annál jobb. (Felnevet). Természetesen ahhoz, hogy a legjobbat tudjam nyújtani, hogy az ugrásokat és repüléseket képes legyek megcsinálni, pontosan tudnom kell milyen fizikai állapotban vagyok. Jelenleg azt érzem, hogy azért van még benne pár évem.

Unalmas az élet a földön? Milyen a viszonya a fizika és a gravitáció törvényeivel?

A földön is jó lenni, de ha az ember ennyire hozzászokik a magaslathoz, akkor amíg csak teheti, csinálja. Édesanyám szokta mondani, hogy jobb lenne, ha zsonglőrködnék vagy bűvészkednék, akkor nem forogna állandóan kockán az életem. Szeretem a fizikát és szeretem érezni a gravitációt is, de sajnos nincs elegendő fizika tudásom, a logikára és a tapasztalatra támaszkodva számítom ki, hogy mikor és hogyan ugrok.

Nincs veszítenivaló?

De van. És hiába gyorsulok a keréken, az idő gyorsabb nálam.

Mit üzenne azon lelkes kis rajongóinak, akik esetleg arról álmodoznak, hogy talán egyszer artistaként nyomdokaiba léphetnek a csodakeréken? Maradjanak a sokkalta biztonságosabb játszótérnél?

Nagyon szeretem a gyerekeket és szeretem figyelni az arcukat, az övék a legőszintébb visszajelzés. Sokszor odajönnek hozzám szelfizni vagy autogramot kérni és látom rajtuk a boldog izgatottságot, ez a legigazabb visszacsatolás. Ha ilyesmit szeretnének majd csinálni, fontos, hogy nagyon jól megtanulják az alapokat, ismerjék a testüket és megtalálják majd a stílusukat, ami igazán a sajátjuk. Az ember a legnagyobb sikereket akkor éri el, ha önmagát adja, míg a másolat mindig csak másolat marad. Attól teszel valamit igazán különlegessé, ha teljes saját lényeddel benne vagy.