Joachim Trier norvég filmrendező A világ legrosszabb embere című drámája meggyőzően követi nyomon egy fiatal nő hétköznapi és sorsfordító döntéseinek útját.

Vannak filmek, amelyek ragyogóan megragadják a korszellemet. Egyszerűen csak működnek: nem érezni őket sem díszletszagúnak, sem manírosnak. Nem operálnak olcsó látványosságokkal, és nem akarják megváltani a világot. Csupán a maguk hétköznapiságában elénk teszik azokat a jelenségeket, amelyekkel nap, mint nap szembe találjuk magunkat, a témákat, amelyek nem csak a hétköznapokat, hanem az ünnepeket is meghatározzák, és mindazt a nyugtalanító kérdést, amely rendre terítékre kerül. Ez a fajta narratív szándék vezérli a Dániában született norvég filmrendező, Joachim Trier legújabb, az életműben az ötödik sorszámot elfoglaló, A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske) című nagyjátékfilmjét.

Vajon miért kallódik olyan sok húszas-harmincas éveiben járó manapság? Miért nem tudják befutni az ígéretes pályát azok, akiknek minden adott ahhoz, hogy sikeresek és elismertek legyenek? Lehet, hogy soha nem látott mértékben nőtt a generációs szakadék a korosztályok között? Miért ólmos nehézségű az elköteleződés? Mi a választóvonal megcsalás és játszadozás között? Mikor és miért kell véget vetnie egy párkapcsolatnak, már, ha egyáltalán szükséges? Fel lehet-e áldozni egy működő románcot az önkiteljesedésünk oltárán? Mit jelent boldognak és elcseszettnek lenni? Vajon milyen mértékben illendő felelősséget vállalni a tetteink iránt? A világ legrosszabb embere mindezeket a kérdéseket feltéve, és megválaszolva roppant meggyőzően meséli el egy ambíciói ellenére tájékozódási pontok és artikulált célok nélkül hánykolódó oslói lány, Julie átmeneti éveit.

A 2020-as évek hajnalán járunk, a norvég fővárosban, Oslóban és annak zöldövezeti környékén. A Trier és alkotótársa, Eskil Vogt által jegyzett forgatókönyv tizenkét fejezetben, valamint egy prológusban és egy epilógusban követi nyomon a cselekmény kezdetén még csak huszonkilenc éves oslói lány, Julie (Renate Reinsve) életét. Tele van reményekkel, hittel és vággyal, mint valamennyien a sok jóval kecsegtető életkorán osztozó társai közül, csakhogy Julie nem sikerember. Nem érzi magában az erőt és kitartást, nem ragyog ki semmilyen társaságból, és jobbára magának való. Belekap mindenbe, ami felkelti az érdeklődését: orvostanhallgatóként kezdi, de idővel átnyergel a pszichológiára. A lélektant a fotózásra cseréli, de az írással is megpróbálkozik, végül eladóként köt ki az egyik norvég könyvesbolthálózat belvárosi üzletében. Megpróbálja ápolni a családi kapcsolatait, de inkább megszakítja a kapcsolatot az őt elutasító apjával, anyjával és nagyanyjával pedig nem mozdul el a formalitásoktól. Fontos számára a szexualitás, de nem kísérletező. Élni szeretné az életét, de a gyermekvállalást sem az önfeláldozás miatt utasítja el, egyszerűen csak úgy érzi, még nem áll rá készen. Könnyű felbirizgálni, de annál nehezebb megragadnia cigarettahüvelynyi érdeklődését. Éppen ezért nem a jellemfejlődésnek köszönhető, hogy végül lehorgonyoz a nála jószerével tizenöt évvel idősebb Aksel (Anders Danielsen Lie), Oslo underground művészeti szcénájának elismert képregényrajzolója mellett. A sikertelenségből és a stabil családi háttér elől menekülés, a férfi és az újdonság varázsa, a be nem teljesített művészeti pálya incselkedése, valamint a biztonsági játék komfortérzete járja át valamennyi döntését ebben az életszakaszban. Lehet így boldog kiteljesedésben élni? Julie számára aligha, márpedig gonddal jár a gond: egy véletlen találkozás előcsalja mindazt a vágyat és alternatívát, amelyet a még csak futó kalandot sem jelentő Eivind (Herbert Nordrum) korbácsolt fel benne.

Joachim Trier az Oslo, augusztus című költőien érzékeny, melankóliába hajló korábbi alkotása után most is egyetlen karakterre összpontosítva mesél univerzális témákról. Ezúttal nem egy férfi valóságból történő menekülését viszi filmre a modern skandináv nagyvárosban, hanem egy női életalakulás kerettörténetét segítségül hívva az 1980-as és ’90-es években születettekről beszél. Hangozzék akármilyen köznapian és szakmaiatlanul: magát az „életet” ilyen precizitással csak a legnagyobb filmpoéták tudják felmutatni. Trier empatikus, a lélek iránt elkötelezett, született történetmesélő, aki ügyesen kerüli a banalitásokat. Hősnője önismereti útját nem a közhelyszerű megismerkedések, az ellaposodó párkapcsolat vagy a megcsalás kormányozza új irányba, hanem a sors kifürkészhetetlensége. Sőt, a mise en scene komolyan vételével megalkotott történet olyan hitelesen vezet minket végig Julie életfejezetein, mintha nem romantikus filmet látnánk.

A világ legrosszabb embere márpedig romantikus film, a műfaj nem létező, giccstől és sablontól megtisztított változatában. Ráadásul nem csak kiváló és eredeti szerzői film, hanem az eddig jobbára gazdag színpadi szerepeiről, valamint Trier korábbi filmjeiből ismert Renate Reinsve kiteljesedésének színtere. Az általa megformált Julie nem kirívóan gyönyörű és nem sugároz magnetikus erőt, mégis képes hipnotizálni. Nincs olyan jelenet, amelyben biztosra vehetve tudnánk, hogy mit akar ez a filigrán, gyakran elmélázó, többnyire a „belső hangját” követő lány. Magunkat látnánk benne? Talán ezért nem tudunk másfele nézni, ha feltűnik. Reinsve pedig lubickol a szerepben: a nyitóképkockától a zárójelenetig felkavaró önazonossággal folyatja át magán. Két partnere, Anders Danielsen Lie (Trier első két filmje, a Szerzők és az Oslo, augusztus főszereplője) a gyengéd és érett Akselként, valamint a debilizmus határán táncoló Eivindt megformáló Herbert Nordrum szépen kidolgozott alakítást nyújtanak. Mégsem érhetnek fel a 2021-es cannes-i filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó díjjal kitüntetett pályatársukhoz: neki minden esélye meg van ahhoz, hogy a kortárs európai mozi egyik legnagyobb csillaga legyen.

A mostanra teljesen beérett Trier, akire látszólag Tarkovszkij metafizikus témaválasztásai és költői láttatása ugyanannyira hatott, mint Woody Allen érettebb filmjeinek hangulata és jelenetezése, nagy hozzáértéssel irányítja a színészeit. A film végig lenyűgöző és grandiózus marad, amelyet annak is köszönhet, hogy szerzője az érzelmekkel is mértékkel bánik (egyaránt lehetőséget teremet drámára és nevetésre), miközben technikailag képes váratlant, netán játékost mutatni. A központinak szánt „megáll az idő”-jelenetnél is hatásosabb a nyitóképsor, amelyben Julie mélyreható tekintettel cigarettázik, háttérben az oslói panorámával. Azok a vele kapcsolatos kételyek, amelyek első megjelenésekor keresztül cikáznak a fejünkben, nem szűnnek meg a zárójelenetet váltó stáblista legördülésekor sem. És ez így van rendjén.