Nagy Viktor a világmindenség lakóit foglalkoztató nagy kérdésekről beszél.
„Az erő, amely a béna koldus mankóját mozgatja, édes testvére annak az erőnek, mely a felhőket vitorláztatja és az óceán áramlásait szabályozza.” – írja Herczeg Ferenc Az élet kapuja című elbeszélésében. Az írónak 1919-ben megjelent művében olvasható gondolata összecseng Nagy Viktor Jászai Mari-díjas rendező, érdemes művész színházról vallott látásmódjával. A Magyar Művészeti Akadémia Maszk nélkül című kisfilmjében ugyanis úgy fogalmazott, miszerint a színház akkor is nagy kérdésekkel foglalkozik, ha Samuel Beckett Godot-ra várva című színművét játsszák néhány szereplővel, és akkor is, ha Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című monumentális operaciklusát viszik színre százon felüli előadóval. Herczeg Ferenc széles horizontot pásztázva a világmindenséget mozgató erőről ír, Nagy Viktor a világmindenség lakóit foglalkoztató nagy kérdésekről beszél. Nem véletlenül: az ember évezredek óta rendre megoldatlan kérdésekkel találja szembe magát a színházban. Önmaga felfedezésének járatlan útjával, családi, baráti kapcsolatainak áldásaival és terheivel, közösségeinek és az őt körül vevő világnak elfajzásával és fejlődésével, a mindenkori politikai hatalommal, valamint a forró szerelemtől a hűségig, az árulástól akár a brutális gyilkosságig húzódó, tomboló érzelmeivel. Megfejthetetlen, a színházzal együtt élő talányok ezek, akár csak a koldus mankóját és a felhőket vitorláztató erő állandósága.
Nagy Viktor a fényt keresi a rendezéseiben, amitől minőségében megváltozik játszó és néző egyaránt. Emberszínházat alkot, amely az emberről szól, az emberért jön létre. Előadásai felemelnek, sohasem a mélybe rántanak. Ebből is fakadhat, hogy a Dörner György Kossuth-díjas színművész, rendező által vezetett Újszínházban olyan produkciókat állított színpadra az elmúlt időszakban, amelyek sorsfordító, mondhatni: élet-halál kérdéseket tárnak a közönség elé. A már említett Herczeg Ferenctől Az élet kapuja és a Bizánc, valamint Szabó Dezső műve, a Feltámadás Makucskán – a történelmi dráma, vagy éppen a politikai szatíra eszköztárával – a jó döntés felismerésének lehetőségét ajánlják a nézők számára.
Herczeg Ferenc reneszánszát éli manapság. Az írót háromszor jelölték Nobel-díjra, ráadásul minden egymást követő évben ugyanazon művével, Az élet kapujával. Mielőtt még az olvasó elismerően csettintene a nyelvével: az első évben nem készült el időben regényének fordítása – a címét sikerült összehozni: Das Tor des Lebens –, ezért a grénium a vele való foglalatoskodást a következő évre halasztotta. Akkor már elküldték számukra az első részt németül, és örömmel el is olvasták, de jelezték, hogy – bár kétségkívül tehetséges írónak, nagy mesélőnek tartják Herczeget – ugyan már kíváncsiak lennének a történet végére is. A harmadik évben rezignáltan tudomásul vették, hogy ha csak nem tanulnak magyarul, ott maradnak elárvultan a bizonytalanságban, és sosem tudják meg, hogy az egyházfői trón legesélyesebb várományosa emberi gyarlóság, női szeszély és sötét ármány áldozata lett. Érdekes párhuzam, hogy Herczeg legalább olyan közel érezhette magához a rangos elismerést, mint főhőse, Bakócz a pápaságot. Végül, egyikőjüknek sem sikerült valóságra váltani sokak álmát.
Az író érdeklődését korábban is felkeltették a történelmi, egyben végtelenül emberi cselekvésekből eredeztethető egyetemes érvényű tanulságok. Bizánc című, 1904-ben bemutatott nagyszabású drámája néhány évtizeddel korábban játszódik, mint Az élet kapuja, 1459. május 29-én. Itt is a keresztény világ sorsának alakulása kerül középpontba és mint az közismert, Mohamed szultán meghódítja Konstantin császár városát. Herczeg mások mellett a vereség és az elszalasztott lehetőségek okait is vizsgálja. S bár sokszor idézik a darabból Giovanni, a genovai zsoldoskapitány mondatát, mely szerint: „Minden nemzet akkor hal meg, ha megásta a maga sírját”, most mégis Dukasz – beszédes név –, a bizánci népszónok gondolatát venném ide: „A nép fia először ember akar lenni, csak azután lehet hazafi.” Miután a nép az előbbiben hiányt szenved, képtelen uralkodója mellé állni, aki elveszti Bizáncot.
„Ilyen extra feltámadásra semmi jogi alapjuk nincs.” – mondja a jegyző az egyszer már elhunyt, de most mégis előtte álló bírónak, immár egy másik Nagy Viktor rendezés alapjául szolgáló, Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című szatírájában. A századelő irodalmi életének sokszínűségét bizonyítja, hogy míg Herczeg komor árnyat vet közönségének gondolataira, addig Szabó kicsattanó fricskát dörgöl az olvasó orra alá. A szerzőtől magánéletében sem álltak messze a morbid szituációk: még tanárként, a tanulmányaikat félvállról vevő diákjait a temetővel szomszédos lakásához rendelte éjfélre, hogy az ablakon keresztül kikönyökölve feleltesse őket a helyes francia igeragozásból. A halottak feltámadása kétségkívül kellemetlen az élők számára, s nem csupán azért, mert némelyek némi készpénzzel tartoznak nekik, amit a váratlan vendégek – apropos – behajtanának, hanem azért is, mert egészen egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az évtizedeken keresztül vallott hit váratlanul materiális síkon történő megjelenésével. Szabó műve politikai pamflet is egyben: a makucskai feltámadás híre eljut az Országgyűlésbe, és a különböző pártok képviselői interpellálnak is az ügyben. Szabó káprázatos stílusban kifigurázza a leereszkedő és bicskanyitogató politikai paternalizmust, és maró gúnnyal körbe járja a „ki a megfelelő hazafi” száz éve aktuálpolitikai gumicsontként rágott kérdéskörét. Amikor az élőhalottak belátták, hogy senkinek semmi szüksége rájuk, s visszatértek az anyaföldbe, mint Szabó írja, az általános jó kedvet növelte, hogy a kitüntetések úgy estek a falura, „mint a ragya a júniusi ugorkára”. Az új bíró feltámadás-elhárítási kormányfőtanácsos lett, a tiszteletesnek pedig maga a püspök küldte meg a fényképét, saját kezű aláírásával. Szabó tűpontosan rámutat: amennyiben a liberális gondolkodás pokolbugyra a gőgös belpesti értelmiség, akkor a keresztény-konzervatív kör sem mentes a maga felkapaszkodó zsúrfiúitól. Fölmerülhet a kérdés, jogosan, mi is történik a Szabó számára is oly' fontos vidékkel, az országgyűlési választások nagy szavazóbázisával: miután a halottak szépen visszamásztak a sírjaikba, még jó keményre be is tapossák a makucskai temető földjét, nehogy eszébe jusson bárkinek újra kikaparni magát.
Nagy Viktor rendezései, mindazzal együtt, hogy utalnak az elveszett történelmi lehetőségekre, mégis fölülírják az efölött érzett, szokásos búslakodást és az egyházi témák iránti tiszteletteljes tartózkodást. A közönség sodró energiájú színészeket, hús-vér nőket és férfiakat láthat, akik itt és most, jelen időben, a szerző sorain keresztül és a rendezés által kijelölt horizontot bejárva képesek közölni a gondolataikat és az érzéseiket anélkül, hogy szükségük lenne bármilyen felesleges színpadi pótcselekvésre. Feltárják a közönség előtt a különböző szerepalakok cselekedeteinek okát és mozgatórugóit: lehántják őket, akár egy hagyma héját.
Feltűnt, hogy a rendező széles műfaji skáláról válogat. Abból is fakadhat mindez, amit 2014 elején A magyar dalszínház címmel megtartott akadémiai székfoglalójában megosztott a hallgatósággal, vagyis hogy nem tesz különbséget az operett, a musical, vagy éppen az opera és a prózai darabok között rendezései kapcsán, csupán annyit, hogy az egyik esetben a partitúrából, a másiknál a szövegkönyvből indul ki. Ritkaságszámba megy manapság, ha a rendező nem egy lemezborítóval a kezében ad instrukciókat, hanem perfekt kottaolvasó. A zongorán és kürtön játszó, zeneművészeti iskolát is végzett Nagynak ez önmagától értetődő attitűd. Ugyan egyszer „konzervatív mesterembernek” nevezte önmagát, érdemes felidézni, hogy vizsgarendezése, a nagy feltűnést keltett Doktor Herz bemutatója után Ádám Ottó rögtön szerződést ajánlott számára a Madách Színházban, és mint az Operaház egykori főrendezőjéhez, hozzá köthető Wagner Ring-ciklusának színpadi újításokkal, például a lézerfénnyel tűzdelt színrevitele a kilencvenes években. Bizet Carmenje, Verdi Aidája, vagy Erkel Hunyadija és Rossini Hamupipőkéje szintén zajos sikert és kritikai elismerést hozott számára, a kétezres évekbeli, néhány évnyi győri igazgatását követően pedig szabadúszó volt egészen addig, amíg felkérték az Újszínház főrendezőjének. Karakteres látásmódja az összművészetiség, a totális színház felé mutat, amit a próza, az ének, a mozgás, a zene, a látvány, a díszlet és a jelmez szerves egységének színpadi összefogásával is képvisel.
Természetesen az Újszínház nem csupán Nagy Viktor rendezéseit tűzi műsorra. Falussy Lilla, Gaál Ildikó, Kökényessy Ági, Dörner György, Csiszár Imre, Háda János, Kautzky Armand és Seregi Zoltán előadásai éppúgy láthatók, mint Kerényi Imre egyik utolsó színházi munkája, A funtineli boszorkány. A kétségkívül színes, változatos műsorban mindenki megtalálhatja a neki tetsző darabot, számára szimpatikus színésznőt, színészt, vagy rendezőt. A nézőt pedig mindez a gourmet szellemi táplálékkal megkínált kiválasztottság jóleső érzésével töltheti el.
Oláh Zsolt
