Úgy tűnik, Hlynur Pálmason izlandi rendező Isten földje (Vanskabte Land/Godland) címmel forgatott, a cannes-i fesztiválon debütált izlandi-dán filmje mindent visz, de lássuk a többit is!
Már hosszú ideje vezetem, hogy mit láttam színházban, milyen filmeket tekintettem meg moziban és a streaming-felületeken, milyen koncerteken jártam, milyen országokba utaztam (2022-ben ez hat külföldi államba tett vizit, köztük háromhónapnyi floridai tartózkodás), de sajnos a könyvélményeimet most először nem tudtam pontosan számon tartani, olyan sok papíralapú munkával akadt dolgom az elmúlt hónapokban. Most egyébként is csak a filmekről szeretnék megosztani néhány mondatot, valamint a konkrét 2022-es toplistámat. (Korábban is volt, hogy közhírré tettem, hogy mi(/mik) volt(/ak) a kedvenc film(j)e(i)m az adott évben, akárcsak a rangos angol nyelvű és hazai filmes szaklapok és portálok, vagy az olyan híres rendezők, mint Quentin Tarantino; máskor privát feljegyzések maradtak.)
2022-ben négy fesztiválon jártam: a Miami Filmfesztiválon, a Magyar Mozgókép Fesztiválon, a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon és a Reykjavíki Nemzetközi Filmfesztiválon, a RIFF-en (valamint néhány tematikus filmnapon); negyven alkalommal váltottam mozijegyet, hogy harminckilenc különböző nagyjátékfilmet lássak (és tucatnyi sajtóvetítést ültem végig, ahova ugye, nem kellett jegyet váltanom); több mint harminc nagyjátékfilmet láttam fesztiválközönségként, legalább ugyanennyit az általam preferált két streaming-platformon (Netflix és HBO Max) és kétszer szerveztem „nagycsoportos” mozizást a barátaimmal. Számtalan lapban jelentek meg filmkritikáim az elmúlt évben, de valahogy úgy alakult, hogy a top 10-es tavalyi filmjeim közül csak az Alcarrás (Új Szó) és A világ legrosszabb embere (Kultúrpart) című filmekről írtam kritikát.
1. Isten földje (Vanskabte Land/Godland), rendezte: Hlynur Pálmason
2. A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness), rendezte: Ruben Östlund
3. Alcarrás, rendezte: Carla Simón
4. A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske/The Worst Person in the World), rendezte: Joachim Trier
5. Licorice Pizza, rendezte: Paul Thomas Anderson
6. A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin), rendezte: Martin McDonagh
7. Fűző (Corsage), rendezte: Marie Kreutzer
8. A titokzatos nő (Heojil kyolshim), rendezte: Pak Cshanuk
9. Közel (Close), rendezte: Lukas Dhont
10. Hat hét, rendezte: Szakonyi Noémi Veronika
+1: A kis Nicolas - Eljött a boldogság ideje! (Le petit Nicolas: Qu'est-ce qu'on attend pour être heureux?), rendezte: Amandine Fredon, Benjamin Massoubre
Nyilván minden listázás – természetéből fakadóan – szubjektív, mégis vállalom: engem leginkább a Dániában élő izlandi filmrendező, Hlynur Pálmason harmadik nagyjátékfilmje, az Isten földje érintett meg a tavalyi mozgóképes felhozatalból. Félreértés ne essék: nem azért, mert tavaly (először) felkereshettem Izlandot, hanem azért, mert az első percétől az utolsóig beszippantott a sokrétű, költői elbeszélés, a gazdag színészi jelenlétnek (mindenek előtt Elliott Crosset Hove-ról, Ingvar Sigurdssonról, Ída Mekkín Hlynsdóttirról és Vic Carmen Sonne-ról beszélek) teret adó rendezés, a rendhagyóan szép, az Atlanti-óceánon lévő szigetország ridegségét és melegségét is tükröző operatőri munka (Maria von Hausswolff) és a másfélórás játékidőt körül ölelő magnetikus hatás miatt. Hozzá kell tennem, némi bizonytalanságot okozott, hogy a cannes-i filmfesztiválon debütált Isten földje kerüljön-e a listám élére, mert a világ elsőszámú fesztiváljának fődíjával, az Arany Pálmával hazatért A szomorúság háromszöge nagyjából ugyanilyen erős hatást tett rám. A svéd Ruben Östlund két és félórás, abszurdba hajló, egyszerre drámai és (fekete)komikus szatíráját kétszer is láttam, és nem szűntem meg csodálni és élvezni. Igaz, a társadalom/fogyasztói társadalom/elit és közösségi média kritikus alkotást csak nagyon szeretni vagy nagyon rühellni lehet. Legalábbis, így mondják.
