Hull a hó, fúj a szél, Ádám Lénával mesél – méghozzá az orosz balett titkairól. Március 5-én, a Nemzeti Táncszínház Kistermében újra Lábujjhegyen!

„A baletted igazi mánia lett. Az emberek már nem azt kérdezik egymástól: ’Hogy vagy?’, hanem hogy ’Láttad már a Csipkerózsikát’?” – írta levelében Csajkovszkijnak öccse, Mogyeszt. De nem csak a korabeli szentpétervári közönség őrült meg a zeneszerző dallamaiért: három balettje, a Csipkerózsika, A diótörő és A hattyúk tava ma is igazi kultuszműnek számítanak a táncszínpadtól a filmvászonig. De mi a titka ezeknek az alkotásoknak? Egyáltalán: hogyan lett a 19. század végére szinte a semmiből Oroszország a balettélet fellegvára? Nagy érzelmek és csupa misztikum – ez vár azokra, akik ellátogatnak a Lábujjhegyen márciusi előadására.

Tánc és zene: első látásra (és hallásra) elválaszthatatlanok egymástól. Mégis, koreográfusok és komponisták viszonya meglehetősen viharosan és hullámzóan alakult az elmúlt évszázadok folyamán. Az első balettek zeneszerzői, például Jean-Baptiste Lully vagy Jean- Philippe Rameau még megbecsült alkotók voltak. Később, a cselekményesbalett születésével a zeneszerző fő feladatává az vált, hogy alávesse magát a táncmester igényeinek. Még maga Mozart sem volt kivétel: az egyetlen balettzenéjére készült előadás színlapján fel sem tüntették a nevét. A romantikus balettek idején a legtöbb zeneszerző már csak megélhetési munkaként gondolt a tánczene-komponálásra - kivéve egyvalakit: bizonyos Pjotr Iljics Csajkovszkijt. A következő fordulatot Szergej Gyagilev hozta el, aki Orosz Balettjéhez a kor legjobb komponistáit hívta meg, hogy aztán a huszadik század második felére végre ismét egyenrangú felekként állhasson egymás mellett zene és tánc.

Megyeri Léna tánckritikus és Bősze Ádám zenetörténész előadás-sorozata a két művészeti ág közös történetéből villant fel epizódokat legendás együttműködések, nagy versengések és felforgató mesterművek felelevenítésével - a Napkirály udvarától egészen napjainkig.