Csütörtökön kora délután jelentette be a svéd Királyi Akadémia, hogy 2025-ben Krasznahorkai Lászlónak ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat.
Az indoklásban Krasznahorkai látnoki életművének jelentőségét emelték ki, ami az apokaliptikus terror közepette is képes megmutatni a művészet erejét. Méltatása során egyrészt az abszurdra, groteszk túlzásokra építő közép-európai prózairodalom Kafkától Thomas Bernhardig tartó hagyományához kapcsolták, de megemlítették, hogy munkájára hatással voltak a kínai, illetve japán utazásai is, melyek több művét is inspirálták. Közölték azt is, hogy a bejelentés előtt Frankfurtban érték el az írót telefonon, így ő már tudta a hírt.
Krasznahorkai László a második magyar író, aki megkapta a legrangosabb irodalmi elismerést, Kertész Imrét 23 évvel ezelőtt, 2002-ben díjazták. A csütörtökön bejelentett díj annyiban nem számít meglepetésnek, hogy Krasznahorkait Nádas Péterrel együtt hosszú évek óta az esélyesek között emlegették az ilyesmivel foglalkozó szakértők és fogadóirodák, többek között Salman Rushdie, Ngũgĩ wa Thiong’o, Murakami Haruki, Stephen King vagy a pár éve díjazott Annie Ernaux mellett bukkant fel rendszeresen a nevük.
A díjat a Svéd Akadémia 18 tagú bizottsága ítéli oda, de hosszabb folyamat előzi meg: első körben az irodalmi Nobel-bizottság négy vagy öt tagja több száz embert (egykori díjazottakat, ismert kutatókat, tanárokat, más akadémiák tagjait) keres meg, hogy javasoljanak jelöltet, majd a bizottság a beérkező nevekből (amelyeket 50 évre titkosítanak) kiválogat 15-20-at, a listát később ötre szűkítik, ezt bocsátják az akadémia 18 tagja elé szeptemberben. Csak azé lehet a díj, aki legalább a szavazatok felét megkapja.
Krasznahorkai László az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású magyar írója. Hosszú, kevéssé központozott, de az olvasói figyelmet azonnal megragadó mondataival és sötét, az emberi létezés értelmetlenségének kérdését jellemzően valamilyen isten háta mögötti, lokális környezetben felvető, de abból univerzális igazságokat kibontó történeteivel olyan egyedi hangot teremtett, melyhez hasonlót keveset ismerni a világirodalomból, Susan Sontag például az apokalipszis kortárs magyar mesterének nevezte egyszer.
A magyar irodalmi életbe 31 évesen, 1985-ben robbant be, amikor megjelent első regénye, a Sátántangó, ami könyvként és aztán Tarr Béla adaptációjának köszönhetően filmként is kultikussá vált, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte.
Ezt kísérték a további nagyon erős művek (és további Tarr-adaptációk is): az életmű fontos állomása az 1989-es Az ellenállás melankóliája, az 1999-es Háború és Háború, a 2003-as Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, vagy a közelmúltból, 2016-ból az addigi regények világának egyfajta szintézisét nyújtó Báró Wenckheim hazatér.
A 2021-es, Herscht 07769 címmel megjelent regényéről 2022-ben hosszabban is írtunk, tavaly januárban pedig Krasznahorkai köteteinek szerkesztője, Szegő János volt a Nem rossz könyvek podcastunk vendége, érdemes azt is meghallgatni.
Az itthon már szinte minden jelentősebb elismerést megkapó Krasznahorkait az elmúlt években neves nemzetközi fórumokon is díjazták: 2015-ben megkapta a Nemzetközi Man Booker-díjat, 2019-ben pedig az egyik legfontosabb amerikai irodalmi elismerést, a National Book Award legjobb angol fordításért járó díját kapta meg a Báró Wenckheim hazatérért.
A díjak jólesnek, vagy védenek, vagy adnak egy újabb esélyt a próbálkozásra, hogy olyan produkciókkal álljunk elő, amelyek méltók az olvasók figyelmére. Szeretik az aszteroidákat? Na, egy díj, az pont olyan. Mi vagyunk a Föld, és mintha egy aszteroida kurva messze elmenne tőlünk, és csak mi látnánk. Jólesik nézni, hú, az anyját, de gyönyörű, mondjuk, na, de hát még csak nem is érinti a Földet. Értik?
Forrás:444.hu
