Életvitelemnek köszönhetően a nap bármely szakaszában készen állok meghatódni, felháborodni, művelődni és okosodni.

Nemrég láttam egy képet egy nőről, aki egy reptéren áll, a hátán két táskával és a gyerekével, az oldalán egy műanyag kismotorral, és mosolyog – süt róla, hogy jól érzi magát.

Nem elég évente egyszer ráeszmélni arra, hogy mit is művelünk az otthonunkkal.

A költészet nem halott, nem beteg, de még csak nyaralni sem ment el.

Van az a pillanat – egyetlen pillanat, nem több -, ami nem egy hosszabb folyamat, nem események egymásutánja, hanem egy, jól körül határolható pont az időben, ami után egyszerűen minden más.

A konyhában egy nagy lábosban hűl még a sonkalé, aminek az egész lakásban érezni lehet az illatát, a tojások már a hideg vízben áznak.

… mert már egyébként sem tudja senki, hogy miért is csináljuk, úgy kimosta az a pár évszázad a rítusok meg rituálék mögül a tartalmat, mint egy nagyobb eső a rosszul alapozott térkő-burkolat alól a földet.

Képzeljük el, hogy ülünk a metrón, és egyszer csak valaki idegesen a telefonjához kap, magában motyog és értetlenkedik, majd hirtelen a tömegnek szegezi a kérdést: Van itt olyan, aki szereti munkáját?

A Halszájoptika egy blog – vagyis blognak indult, csak azóta már egy kicsit több. Mert nem csak szövegekből és képekből, hanem zenéből és felolvasásokból is áll.

A zene és a fényképészet már a gyémántlakodalmán is túl lévő házasságából született, és most nekünk mesél.

A sértettségtől a dühön át a változtatni akarásig, megannyi erős és markáns érzelem összpontosul.

Ma van az Európa-nap. Követeljük hát vissza a Játék határok nélkült, mert az a frenetikus tévéműsor csuklóból megoldotta azt, amit az Eurovíziós Dalfesztivál még kínkeservvel sem tud elérni.