Kultúrpart


Kidobtuk a tévét, de visszajött

Kidobtuk a tévét, de visszajött

2010. 10. 29. | Alföldi Zoltán

1. Nincs tévém. Évek óta nem nézem. Nincs is mit néznem, mert nincs tévém. Helyette kirándulunk, olvasunk, társasjátékozunk. A családdal, a barátokkal rengeteget vagyunk együtt, beszélgetünk, nevetünk.

2. Nincs tévém. Három éve kidobtam. Minek? A híreket a neten nézem meg, a csajokat is a neten nézem meg, pókerezni is a neten szoktam, ha még élek, amikor hazaesem munka után. Most komolyan, a Barátok köztöt, vagy Liptai sírását nézzem a Frizbiben? Belőlük elég, amennyi a Blikkben van.

3. Nem nézek tévét. Van, de nem nézem, csak a sorozatokat, de azt is DVD-n. A drót penge, a Dr. House-t néha bírom, 24, Lost, stb. Sörrel, chips-szel, meg a barátnőmmel van, hogy hajnali 5-ig 1 teljes évadot is végignyomunk. Kifolyik a szemünk, de végignézzük, mert király. De tévét nem nézek.

4. Rajtuk kívül még nagyon sokan nem néznek tévét, vagy mert nincs is tévéjük, vagy mert nem akarják elszúrni az idejüket. Aztán másnap a munkahelyen, a kávézóban, ebéd közben, az edzőteremben mindig becsúszik egy – csakis egy és véletlen – emlékkép az előző napi tévés kínálatból. Amit nem néztek, csak be volt kapcsolva és látták.

Mi viszont bevallottan tévézünk. Tévénk is van és megszállottan nézzük. Mert csinálni is szeretjük, valamennyire értjük is, hogy hogyan működik és kíváncsiak vagyunk arra, hogy mások hogyan csinálják. Keressük benne a jó ötleteket és az értelmet – ez a ritkább, meg persze keressük benne a kikapcsolódás, a tét nélküli hátradőlés és bambulás lehetőségét – ez a gyakoribb. A furcsa az, hogy nemcsak az előbbi, de utóbbi cél is egyre nehezebben kivitelezhetőnek tűnik.

Az megvan, amikor a budapesti President Hotel-ben Zoltán, a bankfiókból – akinek Emese szerint csak a feje után kell kamatot fizetni – Nikosz álnéven, görög nagykövetnek kiadva magát elcsábítja az Ouzo-nak még a szagától is megroggyanó, szőke, nem túl okos, de céltudatos Rebekát? Vagy Rebeka csábítja el Nikoszt, ki tudja? Mindenesetre kiderül, hogy Nikosz nem is a Magyarországra akkreditált görög nagykövet, a légyott után indul Japánba, ami Rebekának újabb bukta, de barátnőivel hamar túlteszi magát rajta. Mondja is, hogy jujj, meg azt is, hogy ez az én formám jajj, meg olyat is kérdez a recepcióstól, hogy tényleg van-e Nikosznak felesége, de a recepciós nem ad ki titkokat, azt viszont elárulja Rebekának, hogy merre van a wellness, aki ezzel meg is elégszik.

Összesen három nő és nagyon hosszú sóhajok vannak ebben a sorozatban, ami azt a – nyilván hamis – látszatot kelti, hogy a színészeknek a válaszok előtt megsúgják, hogy mi a válasz, amire ők rábólintanak, hogy értik, mielőtt karakterként partnerüknek válaszolnak. Olyan az egész, mint az új, nullamániásnak elkeresztelt Raiffeisen reklám. Három nagyon idétlenül kisminkelt és felöltöztetett nő retro óriáspecsétekkel össze-vissza rohangászva 0-ásokat pecsétel szintén retro terek retro felirataira – pl. ruhatár 200 ft. helyett 0 forint – és közben tényleg nagyon hülyén röhög. Mi pirulunk helyettük is, az ötletgazda kreatív helyett is, mint a színházban, ha érzi az ember, hogy a színész elfelejtette a szövegét.

A lendület magával sodorja a forgatókönyvet, a karakterábrázolást, a rendezést, vagyis az összes titkos összetevőt, és nem is hozza vissza soha többet. A sorozatot a rendező azoknak ajánlja – teljesen komolyan -, akik minőségi szórakozásra vágynak csütörtök esténként. Szerinte mindez lendületes, magas színvonalú vígjáték, amely a mindennapok problémáit boncolgatja. Ez bizonytalanított el minket is, mert amíg ezt nem olvastuk, azt hittük, hogy mindez csak egy rossz vicc.

A Diplomatavadász az egyik sorozat, amit az MTV-től tavaly elvont, majd a Duna Tv-nek adott pénz egy részéből, a Cselényi-korszak nemzettelevíziója gyártani bírt. Azt nem tudjuk, hogy mennyiből, mert az nem derült ki, csak annyi, hogy az annyi nem annyi, legalábbis, amikor a Hungária Közalapítvány fideszes kurátora megbolygatta az ügyet nyár elején, Cselényi professzor rövid határidőn belül közös megegyezéssel – hát persze, hogy azzal – távozott a minőségdíjas televízió elnöki székéből.

A lényeg: a Diplomatavadászok című sorozat látlelet. Megmutatja, hogy lehet viszonylag sok pénzből, szép helyszíneken, nem is a legutolsó vonalbéli színészekkel igazi szemetet összepakolni. Azt is megmutatja, hogy mennyire van összhangban a Duna Tv a saját, sokat hangoztatott hitvallásával. Aztán azt is megmutatja, hogy hol tart a műsorkészítés 2010-ben Magyarországon.

Megmutatja, mennyi új ötlet, formátum, lehetőség, pénz és gondolat van a műsorkészítőkben. Hangsúlyosan és nagyon határozottan: nemcsak a Duna Tv-s műsorkészítőkben!!!!

Persze tulajdonképpen csak az irigység beszél belőlünk. Mert mi szerettük volna a gyártási költségek után megmaradó komoly nyereséget zsebre tenni. Mert mi szeretnénk ilyen sorozatot készíteni, csak persze minket senki sem kér, hív. Mert tulajdonképpen – ha hívnának, pénzünk is lenne – akkor se tudnánk ennek a tizedét se kitalálni, leszervezni, leforgatni, megvágni, dobozba tenni, mert kevesek vagyunk hozzá.


Mindenesetre akár meg nem értett zsenik, akár primitív ösztönlények vagyunk, mostantól minden héten belekötünk a tévésekbe. A legkönnyebb helyről: a partvonalról. Kultúrpart-vonalról. Azért mindig igyekszünk némi kontextust is adni a kötözködésnek, olyat, amit talán kevesen kalkulálnak be. Mert persze a tévé, a média maga a manipuláció, ami nem baj, sőt. Az már nagyobb gond, ha a készítők lépten-nyomon hülyének néznek minket. A legnagyobb probléma viszont az, ha ezt nem is direkt csinálják, hanem rutinból.

Többet nem is vállalhatunk, csak ennyit: a bekiabálásainkkal, ezzel a médiacincálós bloggal jelezzük, hogy fogyasztunk ezerrel, de közben figyelünk is.
tovább
Október végén

Október végén

2010. 10. 29. | Kultúrpart

Már majdnem hároméves volt. Furcsa játéknak tűnt számára, hogy az egyszobás, komfort nélküli zuglói lakásban, apja az ablak elé tolta a szekrényt. De hiszen akkor nem lehet majd kilátni! Meg kihajolni se lehet, hogy az ember szót váltson az ott elhaladókkal, mint ahogy anyja szokta gyakorta tenni, ha meglátta a boltba igyekvő kedves, öreg, szomszéd nénit.

Mindig szeretett volna a szülei között, a nagyágyban aludni, de neki volt saját ágya. Most kivételesen mégis odaengedték, aminek nagyon örült. Végre a szülei között alhatott, bár a felnőttek arcán, esti meseolvasás közben, nem a megszokott mosolyt, inkább valamiféle folytonos feszültséget, aggodalmat látott, ami benne is nyugtalanságot keltett.

A szobában hetek óta fűtöttek, korán beköszöntött az ősz, hidegek voltak a nappalok is, nem csak az éjszakák. A kis vaskályhában izzott a tűz, mellette ott állt megszokott helyén a tojásbrikettel töltött szeneskanna, de volt ott még valami. Egy vödör víz. Az okát nem értette, sosem szoktak vizet tartani a szobában.

A konyha hűvös volt, a villanytűzhely csak a főzéshez volt jó, a konyhát nem melegítette be. Mosakodni is gyorsan kellett, igyekezni, hogy meg ne fázzon, meg a bádoglavórban lévő fürdővíz se hűljön ki. Azt a mosófazékban mindig a tűzhelyen kellett melegíteni, mert a lakásban csupán egyetlen helyen lehetett vizet venni, a konyhai falikútból, melyből azonban ivásra alkalmas, friss, klórmentes víz folyt.

Fürdőszobájuk nem volt, olyat csak az emeleti szomszédoknál látott, de azt is két család használta, felváltva. Szerencsére, jól kijöttek egymással. Mint ahogy a ház többi lakója is. Olyan barátságos volt a légkör, mintha mindenki rokona lett volna a másiknak. A kisgyerekekre mindig az az asszony vigyázott, aki éppen ráért. Így, amikor anyja dolgozott, ő is sok időt töltött az emeleti lakóknál, legkedvesebb barátnője szüleinél.

A hátsó udvari részre muszájból, csak a wc miatt mentek. Mindig félt egy kicsit, amikor anyja kivitte, mert nem csak hideg volt a csöppnyi fülkében, de állítólag, már patkányt is láttak a wc-csészén ülni. Ez rettegéssel töltötte el, bár sohasem látott még ilyen állatot.

A wc mellett volt a mosókonyha. Ebbe a helyiségbe nemigen jártak, de most, legnagyobb csodálkozására, mindenki idegyűlt. Valamennyi lakó. Öregek, fiatalok, gyerekek.

Máskor csak az udvaron szoktak összejönni, kellemesen langyos, nyári estéken, szalonnát sütöttek, jó volt a hangulat, mindenki örült, nevetett, vidámak voltak. A gyerekek sokat játszottak, a felnőttek még énekeltek is, volt tangóharmonika, meg hegedű.

Most senki nem nevetett. A felnőttek komorak voltak, szomorúság látszott az arcukon, suttogva beszélgettek. A félszavakból nem lehetett kivenni, hogy mi bántja őket. Ő sem értette, hogy amikor a szobájuk olyan jó meleg, meg ott van a víz is, hogy ki ne gyulladjon a bútorzat, s az ablak is védett, nem lehet bedobni, se bejutni rajta keresztül, akkor miért kellett otthonról eljönni?!
Nem értette, hogy most, amikor végre a szülei beengedték maguk közé a nagyágyba, a pár boldog nap után, miért kellett kihurcolkodniuk a lakásból?
A lakók még ágyneműt is hoztak magukkal a mosókonyhába. Vajon miféle közös játékra készülnek? Itt még sohasem gyűltek össze se enni, se énekelni, de aludni meg végképp nem. Legnagyobb meglepetésére, neki meg a barátnőjének, a két kisgyereknek, megágyaztak a mosókonyhában tárolt, használaton kívüli ócska vaskádban, melyet az anyukák pokrócokkal, dunyhával vastagon kibéleltek. Itt kell aludniuk egy darabig - mondták.



Egy idő óta, kintről, az udvar felől, nagy durrogások, csattanások hallatszottak, és néha a mosókonyha fala is beleremegett. Érthetetlen dolgok történtek. És mintha a felnőttek is féltek volna. Csak pusmogtak, aggodalmaskodtak, de nem árulták el, mitől félnek. Ilyen hangulatban még sohasem kezdődött vidám ünneplés, meg idebenn szalonnát se lehet sütni. Napok óta már nem is főztek, mindenki azt ette, amit magával hozott. Akinek több élelme volt, megkínált belőle másokat is. Érdekes volt a kádban aludni, néha még viháncoltak is egy kicsit a barátnőjével. Kádban eddig még sohasem aludtak.

Ő leginkább az esti meseolvasás elmaradását hiányolta, de hát minden játékot, könyvet nem hozhattak ki a lakásból.

Annyit nyafogott, mígnem anyja elhatározta, hogy a dörgések ellenére, visszamegy a lakásukba, és elhozza a kedvenc mesekönyvét. Érdekes, de a szomszéd néni nem akarta engedni, mindenáron vissza akarta tartani. Vajon mi lehet az udvaron, mi remegteti meg annyira a házat, hogy még a felnőttek is félve mennek ki? Nem értette.

Aztán egyszer csak valami furcsát vett ki két szomszéd pusmogásából. Azt mondták: A pataktól lövik a házat, csak el ne találják ezt a szegény asszonykát! Nem kellett volna kockáztatnia az életét azért a vacak könyvért!
Sírni kezdett, féltette az anyját. Már bánta, hogy annyira ragaszkodott ahhoz a mesekönyvhöz. A felnőttek, látva, hogy pityereg, vigasztalni kezdték, de csak akkor nyugodott meg, amikor visszajött az asszony, kezében az áhított mesékkel.
Pár napig éltek a mosókonyhában, azután mindnyájan visszahurcolkodtak a lakásaikba.

Hamarosan a nagyszekrény is a régi helyén állt, s a vödör víz is elkerült a szeneskanna mellől. Az élet folyt tovább, mint azelőtt.
Csak sok év múlva értette meg, hogy mitől keletkeztek az épület falán azok a mély befúródások, amelyek korábban nem voltak ott, és amelyektől nagyon sokáig, az első komolyabb tatarozásig olyan csúf, ótvaros kinézetű volt a házuk, mert a golyóütötte lyukak körül, mindenütt lepotyogott a vakolat…

tovább
Magyar műsor a román tévében

Magyar műsor a román tévében

2010. 10. 25. | Kultúrpart

Állandó magyar műsor indul hétfőn a román közszolgálati televízióban. A Román Televíziótársaság kolozsvári területi stúdiójának nemzetiségi szerkesztősége Erdélyi Figyelő című műsora hétfőtől péntekig mindig ugyanabban az időpontban jelentkezik.

tovább
MORRISONI ÜZENET

MORRISONI ÜZENET

2010. 10. 23. | Kultúrpart

A minap kezembe akadt egy interjú, amit Jim Morrison adott 1970. májusában a CBC rádiónak. Bármely csatorna bármely hírműsorát nézem is, szembetűnő az alábbi mondatok aktualitása 40 év múltával is. Az idézett szöveg Stephen Davis Jim Morrison élete, legendája, halála című könyvében található.

tovább
A szerelem anatómiája

A szerelem anatómiája

2010. 10. 22. | Kultúrpart

Kerekes Istvánka szorgalmas gyerek volt. Szorgalmas és öntudatos. Mindig zavarták a megoldatlan problémakörök. És mivel az is zavarta, ha valami zavarta, mindig kereste a megoldást. Mígnem egy szürke, őszi, iskolai napon a szerelemről esett szó, és annak rendje-módja szerint vált problémává.


Két ember kölcsönösen a legszebbnek látja egymást még akkor is, ha mindenki csúnyának véli őket – vélte -, na meg összetömörülve szorongnak egy útszéli padon, pedig kényelmesen is ülhetne mindegyikük az üresen hagyott helyeken, és ugyanúgy szorongnak a járdán, úton, autóbuszon. Továbbá úgy gügyögnek egymásnak, mint ahogy nekem csinálta a mama és micsoda értelmetlenségeket. „Ha kutya megenné felfordulna tőle” – mondaná a papa. Minden ostobaságot felfedeznek, ami nekem már oviban természetes volt. Na meg soha nem sietnek, mindig vánszorognak, mintha a világ összes órája elromlott volna.
Tetszenek nekem – néha –, olyan elnézőek. Tegnap is megdobáltam őket. Aztán már szaladtam is. Bezzeg, amikor a Béla bácsi macskáját dobáltuk meg, ő négy utcán át lihegett a nyomunkban. De hát Béla bácsi nem szerelmetes. Nem is férnének el egy padon Juliska nénivel. Ezek meg felém fordultak, majd ismét összébb húzódtak. És vigyorogtak rajtam. Igenis láttam! Csakhogy, így hamar elunom magam.
Na de most igazán írok egy keveset. „A szerelem butaság”. Ez jó lesz így. „Az emberek megbetegednek bele”. Nem! „A szerelem egy buta betegség” – így lesz a legjobb. „Szép a szemed” – ilyeneket mondanak. Én tudom. Kihallgattam őket. „De az ember szeme nem szép. A szem az olyan, mint a szem”. És punktum. „Az semmilyen. Csak van. Na, meg fogják egymás kezét”. Én is megfogtam az Ilonkáét egyszer. De nem volt jó. Olyan nedves volt. Akkor hátratörtem a karját, mert odajött Marci. Neki azt mondtam, hogy Ilonka elvette a vonalzómat. Elhitte. A tanító néni sem tudja. „Az egy szép dolog” – hajtogatja. De én megírom neki. Én igazán láttam, hogy mekkora butaság…
És Kerekes Istvánka megírta. Később meg soha nem értette, hogy miért nem osztályozták le a dolgozatát. Még Kerekes István korában sem. Visszagondolva, mindig rosszallóan csóválta meg a fejét, a lassan megoldhatatlanná vált problémán. Gyerekei szépen serdültek, családi élete normálisnak volt mondható, havi egy verekedéssel tarkítva. A padon szorongó fiatalok látványa azonban egyre jobban kínozta. Egyébként volt is ideje kínlódni, hisz a napi tíz szövőgyári munkaóra, s az enyhe italozás rengeteg szabadidővel tette nehézzé sorsát. Így hát kínlódott. Hiszen ő azokat az ostobaságokat soha nem űzte. Feleségével munkahelyén ismerkedett meg, egyszer megverte feleseléséért, majd ő maga sem értette, hogyan – feleségül vette. Leghosszabb közös sétájukat a kórházig tették, az asszony első szülése előtt. Problémáján még a fölöttük lakó, mindig áztató Periszkóp Pali sem tudott segíteni. Pedig milyen tudós elme. Csak hát olyan szórakozott szegény. Miközben Kerekes István egy szürke, őszi munkanapon a nappaliban téblábolt, tekintete megakadt a Kerekes Jánoska füzetén. Kíváncsian lapozta föl, majd hirtelen elsápadt. A füzet hátlapján található ákombákom rajz két, útszéli padon összetömörült pálcaemberkét elevenített meg, fölöttük hatalmas átlőtt szívet ábrázoló mázolmánnyal. Kerekes István attól a perctől kezdve keményen ivott. Később már senki sem emlékezett rá, hogy volt-e józan is valaha.
tovább
FORREST GUMP A MONARCHIÁBAN

FORREST GUMP A MONARCHIÁBAN

2010. 10. 21. | Kultúrpart

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2010/2011-es évadának első nagytermi bemutatója Jaroslav Ha¹ek – Spiró György ©VEJK című komédiája, mely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel közös produkció.
Címszerepben: GÁSPÁRIK ATTILA. Rendező: KINCSES ELEMÉR.

tovább
Indul az Össztánc Székelyudvarhelyen

Indul az Össztánc Székelyudvarhelyen

2010. 10. 21. | Kultúrpart

A második Össztánc fesztiválra készül a székelyudvarhelyi Udvarhely Táncműhely: október 28. és 31. között várják az érdeklődőket az eseményre.
Tavaly Székelyudvarhely adott otthont a hivatásos táncegyüttesek találkozójának.

tovább
Díjat kapott a Hóhér háza

Díjat kapott a Hóhér háza

2010. 10. 21. | Kultúrpart

Tompa Andrea színikritikus, író, valamint Elek Tibor, a Bárka című folyóirat főszerkesztője érdemelte ki a tizenöt éves Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány idei díjait.

tovább
Díjat kapott a Hóhér háza

Díjat kapott a Hóhér háza

2010. 10. 21. | Kultúrpart

Tompa Andrea színikritikus, író, valamint Elek Tibor, a Bárka című folyóirat főszerkesztője érdemelte ki a tizenöt éves Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány idei díjait.

tovább
süti beállítások módosítása