40 éve, 1967. augusztus 6-án hunyt el Budapesten Áprily Lajos József Attila-díjas költő, műfordító, aki eredetileg Jékely Lajosként látta meg a napvilágot.
A református kollégium után a kolozsvári egyetem magyar-német szakára iratkozott be, ahol 1909-ben szerzett tanári diplomát. Ezt követően - rövid párizsi tartózkodás után - a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjének, majd gimnáziumának tanára lett. 1911-ben megnősült, első fia, a később szintén neves költő, műfordító Jékely Zoltán 1913-ban született meg.
A tanári munka mellett a poézisnek sem fordított hátat, Jékely Lajosként még egyetemista korában közölt néhány verset, majd 1918-ban az Új Erdély című folyóiratban publikált először Áprily Lajos néven. Verseinek első olvasóján, feleségén kívül legszűkebb környezete sem tudta, ki rejtőzik az Áprily név mögött, ám gondosan csiszolt formájú, csendes, elégikus versei nagy feltűnést keltettek. 1921-ben végre megjelent első kötete is, a Falusi elégia, amelynek alaphangja a szomorúságé, verseinek nagy része a háborúban odaveszett barátait, iskolatársait siratja meg.
1923-ban Dijonba utazott, s francia nyelvtanári diplomát is szerzett. 1924-től az ekkor már joggal népszerű költő részt vett a kolozsvári Ellenzék című folyóirat szerkesztésében, s két évvel később családjával Kolozsvárra költözött, ahol a református kollégium tanára, s az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. Innen Budapestre költöztek tovább, s Áprily a Lónyay utcai református gimnáziumban vállalt állást, s emellett 1938-ig a Protestáns Szemlét is szerkesztette. 1934-ben kinevezték a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójává, tanítványai között volt például Nemes Nagy Ágnes is, aki jórészt az ő hatására kezdett el írni.
1935-36-ban hosszabb tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában, tapasztalatairól pedagógiai témájú cikkeiben adott számot. A fasizmus előretörése, az "ordas eszmék" terjedése, a háború közelsége megriasztotta a mélyen humanista Áprilyt, s egy rövid időre családjával visszatelepült Parajdra, a gyermekkor idilljének helyszínére. Visszatérve Pestre, a Baár-Madas igazgatójaként a zsidótörvényeket nem volt hajlandó végrehajtani az iskolában, ezért lemondásra kényszerült, nyugdíjba vonult. 1945 után a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára vonult vissza, s haláláig itt is élt.
A húszas-harmincas években sorra jelentek meg verseskötetei, melankolikus hangulatú, csendes rezignációt, s ugyanakkor életörömöt és derűt sugárzó költeményeinek impresszionista képeit klasszikus formafegyelemmel alkotta meg, látszólagos egyszerűségük mögött az örök nagy emberi kérdések szólaltak meg.
A láthatatlan írás című 1939-es kötete megjelenése után csaknem két évtized telt el az újabb kötet, az Ábel füstje kiadásáig. E hosszú szünet alatt új területen, a műfordításban is kibontakoztatta tehetségét. A jó műfordító minden kritériuma, műveltség, nyelvtudás és formaművészet készen állt nála, s külön szerencse, hogy rá is talált az egyéniségéhez illő szerzőkre. Neki köszönhetjük például Puskin Anyeginjének páratlan szépségű újrafordítását, s Ibsen Peer Gyntjét, de tolmácsolt Turgenyevet, Lermontovot és Schillert is. Költészet és műfordítás mellett drámaírással is megpróbálkozott, darabjai (Idahegyi pásztorok, Oidipus Korinthusban, A bíboros) mégis inkább költői kompozíciók, mintsem klasszikus drámák.
A gyűjteményes kötet, az Ábel füstje egyrészt korábbi verseiből válogatott, másrészt visszavonultsága alatt írt új formájú, négysoros verseiből adott ízelítőt. A kötet nagy sikert aratott, Áprilyt újra felfedezték, sorra jelentek meg versgyűjteményei, 1965-ben Fecskék, őzek, farkasok címmel elbeszéléseit is kiadták. Időskori lírájának fontos hírmondója a Jelentés a völgyből című kötete, amelynek darabjaiban a halál motívuma is egyre hangsúlyosabbá válik.
A költő 1967. augusztus 6-án fejezte be földi pályáját.
