Ötven éve, 1957. augusztus 7-én halt meg Oliver Hardy amerikai filmszínész, a legendás Stan és Pan komikuspár "nagyobbik" fele. 1892. január 18-án született a Georgia állambeli Harlemben, vasutas apját egyéves korában vesztette el. Az iskola nem, csak a zene és a színjátszás érdekelte, utóbbi viszont annyira, hogy többször megszökött és vándor truppokhoz csatlakozott.

Anyja végül Atlantába küldte zenét tanulni, amikor kiderült, hogy lebujokban énekel, katonaiskolába dugta, ám a fiú innen is kereket oldott. A "Baby" becenévre hallgató Hardy nappal tanult, este bárokban énekelt, a zongoristanőt feleségül is vette. Rajta kívül a film volt a szerelme, 1917-re több tucatnyi rövidfilm állt mögötte.

Hogy miként jött össze legendássá vált duója az angol Stan Laurellel, s ki ismerte fel, hogy a sovány, rezzenéstelen arcú angol és a kövér, állandóan vigyorgó amerikai (akiknek ellentétét a hangosfilm megjelenése nyomán csak fokozta eltérő akcentusuk) nyerő páros lehet, arról nem szól a fáma. Mindenesetre némi zökkenők után 1926-ra elkészült az első "igazi" Stan és Pan film, s egy éven belül több klasszikus alkotást tudhattak hátuk mögött. Burleszkjeik két személyben mutatták be az egy emberben lakó kettősséget: Stan volt a sovány idealista, Pan a kövér földhözragadt, Stan az esetlen, kétbalkezes kisember, Pan az okosabb és erősebb, mégis mindig ő húzta a rövidebbet. Állandóan vitatkoztak és veszekedtek, bosszantották egymást, de csak együtt léteztek, soha nem válhattak el egymástól (és a közönség is csak együtt fogadta el őket.)

Filmjeik az emberben lappangó romboló ösztönöket használták ki, a civilizált erőszak, a kölcsönös "kiszúrás" sémájára épültek, a happy end helyett általában veréssel, balesettel, sérüléssel végződtek - a közönség mégis nevetett. Ők ritkán bocsátkoztak saját filmjeik elemzésébe, Pan (azaz Hardy) egyszer mégis azt mondta: a titok nyitja, hogy kedves és ostoba embereket játszottak, akik nem tudják, hogy ostobák - a nézők azért szerették őket, mert felsőbbrendűnek érezhették magukat. Egyik filmjük bevezetője így fogalmazta meg az optimista alaphangot: "Egy olyan ember története, aki odatartotta másik arcát is - és orrba verték."

Összesen 106 rövid és játékfilmet forgattak együtt, kivétel nélkül komédiát. 1932-ben A zenedoboz című filmjük (amelyben egy zongorát próbálnak felcipelni egy lépcsőn) Oscar-díjat kapott. Viszonyuk a harmincas évek végére feszültté vált (főként az anyagiak miatt) és egyre többet vitatkoztak a sikereiket megalapozó Hal Roach producerrel is, akivel 1940-ben szakítottak. Saját produkciós céget alapítottak, de az itt készült nyolc film a legjobb esetben is csak másodrangú.

A közönség érdeklődése is elfordult tőlük, így Angliába kényszerültek turnézni, utolsó közös filmjük 1950-ben készült, Utópia címmel. A nagy páros addigra megöregedett, a számukra már megerőltető forgatás során mindketten megbetegedtek. A bajokat fokozta, hogy a kövér Hardy - életében először - aggódni kezdett egészsége miatt és 1956-ban áttért a tudatos táplálkozásra. A következmény hetven kilós fogyás, majd infarktus lett, amely ágyhoz kötötte és megnémította, néhány hónap után kómába esett és 1957. augusztus 7-én meghalt.
Temetésén teljesen összetört, idegösszeomlást kapott partnere már nem tudott részt venni, az sem derítette jobb kedvre, hogy 1960-ban életmű Oscar-díjat kapott: 1965-ben őt is elvitte egy szívroham.

Stan és Pan (avagy Amerikában Laurel and Hardy, Olaszországban Stallio és Ollio, Németországban Dick und Doof) még ma is rendkívül népszerű: 1991-ben az amerikai posta emlékbélyeget adott ki tiszteletükre, az Entertainment Weekly szavazásán minden idők 45. legnagyobb mozisztárjának szavazták meg őket, képük ott van a Beatles Borsőrmester lemezének borítóján. Több könyvet írtak róluk, mint - Chaplint kivéve - bármely komikusról, kapható életrajzuk, képeskönyvük, sőt még Stan és Pan enciklopédia is.

Forrás: MTI