Előbb-utóbb ennek is meg kellett történnie: elment az áram a Sziget nagyszínpadán. Nem volt azért olyan nagy dolog ez, mint amennyire tragikusan élték meg egyesek, az sokkal szomorúbb, hogy a Sziget első napján körülbelül ez volt a legnagyobb esemény.
A por a szokásosnál is nagyobb – nem baj, ha hinni lehet a meteorológusoknak, nemsokára jön az eső, a sár mégis barátságosabb, nem száll ide-oda és nem megy bele az ember orrába. Egyébként minden a szokásos, egy-két utca odébb került, néhány kék bádogkonténer sem a megszokott helyén teljesít szolgálatot, de a Sziget tényleg megint ugyanaz, és nemcsak a tarháló punkok, netán a bejáratnál kellemesen borízű hangon jegyetveszeket üvöltözők évek óta nem változó száma miatt. Ez persze nem gond, sőt, ezt várjuk, ez a brand.
Sierra Maestra
Az első nap ennek ellenére inkább csak a szokásos terepszemlével telik, a zenei felhozatal igazából egyik kiemelt színpadon sem túlságosan kecsegtető. Rendben, itt volt a Nitzer Ebb, akik még a Hajógyári Sziget központi mezejéből is képesek voltak leszakadt, szürke és nyomasztó lakótelepet varázsolni minimalista, recsitálós ős-elektro zenéjükkel, soha az életben nem vitatnám én el, hogy ez a maga nemében zseniális, de azért mégsem az a zene, ami délután 5-kor tudja a maximumra pörgetni a közönséget egy hatalmas szabadtéren.
Quimby
Aztán itt volt ez a Mando Diao egyenesen Svédországból, akik ötezredszerre találták fel a spanyolviaszt kicsit indie-kicsit retrós-kicsit punkos-kicsit akármilyen gitárzenéjükkel, meg lehet hallgatni, itt is meg lehetett nézni, a tőlünk nyugatabbról érkezettek veszettül be is indultak rá, de azért inkább a Hardcore Superstar vagy a Backyard Babies, ha már rock és Svédország, még ha ezek erősen más irányból is közelítenek, de tudom én is, hogy most éppen ez a hülyegyerekfrizurás gitárpopot illik isteníteni. Ez jutott, sokkal rosszabbat is láttunk már.
Utánuk jött a Quimby, akiket már egészen nagy tömeg figyelt: a produkció profizmusa alapján simán megérdemelték a Nagyszínpadot, feszesebben és összeszedettebben játszanak, mint az a két csapat, akiknek rajtuk kívül még kijárt ez a megtiszteltetés a hazaiak közül. Hogy bejön-e a zene, az már persze ízlés kérdése, de az elmúlt 10 évben nagyjából mindenki elhelyezhette a saját térképén a Quimbyt, így akinek nem, azt sem érte meglepetés.
Manu Chao
Aztán jött a megváltó, maga a csoda, a félisten, José-Manuel Thomas Arthur Chao, és rögtön az elején elment az áram, mintha direkt nem akarta volna, hogy kínos helyzetbe kerüljenek a színpadon erőlködő zenészek. Két perc után aztán vissza is jött az elektronika, az addig fújoló, tényleg hatalmas tömeg megvadult, mintha mi sem történt volna, a fejkendős Manu Chao és kísérői pedig gondtalanul és láthatóan jó hangulatban tolták sajátos zenéjüket egészen este 11-ig. Ez is olyasmi, amit úgynevezett ifjú értelmiségi körökben egy bizonyos ideje egyszerűen illik szeretni és még csak véletlenül sem ildomos megjegyezni, hogy a sajátos latino-punk-etno-rock-pop-ska-miegyéb egyveleg néhol azért nem különbözik olyan sokban a rendszerváltás idején oly népszerű klasszikus lakodalmas rocktól, de hát ez van. Volt egy kis kötelező bushozás – a marihuána legalizálásának követelése és a bankok szapulása valami csoda folytán kimaradt – , aztán még egy kis áramszünet, a vége felé a fogyatékos ájmdökingofbongóbong és kész. Fesztiválzene, bulizene, tényleg nem is nagyon hasonlít semmire, de ettől még önmagában azért nem fogok leborulni. Bár belegondolva sokkal jobb dolgom nemigen akadhatott volna ezen a napon. Most nézzem inkább az eredeti Evanescence-et, azaz a Within Temptationt pár száz méterrel arrébb? Na ugye.
Instinct - Compagnie Pál Frenák
Szerinted milyen volt az első nap?