A német vagy holland fesztivállátogatók valószínűleg igazán otthon érezték magukat a Sziget második napján, ugyanis – ahogyan azt a meteorológia is előrejelezte – leszakadt az ég és a por helyét átvette a sár. A Nagyszínpad előtt kialakult hatalmas pocsolyáknak igazából egyetlen hasznuk van: lehet szórakozni a bennük fetrengőkön, miközben odafent valamelyik jellegtelen, semmilyen fellépő erőlködik. Ilyenből sajnos csütörtökön is akadt.

Mondták, hogy jön, de igazából senki sem hitte a délutáni 35 fokban: ennek ellenére valamivel 15 óra után eleredt az eső, majd nem sokkal később leszakadt egy nagyobb etap, az az igazi klasszikus zuhé, ami tipikusan a németországi fesztiválok nélkülözhetetlen kelléke, és a Nagyszínpad előtti mező sártengerré változott. A norvég Kaizers Orchestra eklektikus, de azért biztos kézzel kellően divatosra húzott indie-szerű programja alatt ez még nem okozott gondot, ám a
Gentleman & The Far East Band alatt már igen, a tömeg ugyanis érezhetően megfogyatkozott, amikor a környező kocsmákban kerestek menedéket a zuhé elől. Köln egy személybe öntött Bob Marley-ja és Jimmy Cliffje ennek ellenére nem esett zavarba: kicsit ugyan kilógott a lóláb a megváltoztathatatlan adottságok miatt, de összességében nem volt annyira zavaró ez a reggae-alapú produkció, amiben azért a kenderillatú ütemek ellenére is ott volt az a tipikus vásáriság, ami kizárólagosan a német előadók sajátja ezen a földön. De végülis ha Eminemet elfogadta hiteles rapperként a világ, akkor Otto Tillmann miért ne férne el benne? 

Damon Albarn The Good, The Bad And The Queenje az eseménytelenség megtestesítője, az az igazi érdektelen, lényegtelen és jelentéktelen valami, amire a halál sem figyelne fel, ha nem lennének benne olyan arcok, mint a Blur/Gorillaz főnök vagy a Clash egykori basszusgitárosa, Paul Simonon. Komolyan, szót sem érdemel az egész. 

Az iWiW Világzenei Nagyszínpadon eközben a Maliból érkezett Tinariwen varázsolt. Kék-fehér-fekete tuareg köpönyegek és arcot eltakaró kendők, pár leharcolt gitár és törzsi dobok, nagyjából ennyiből hozták ki a produkciót. A hendrixes gitárfutamokkal összefogott afrikai sámánkórusok kétségtelenül megbabonázóak, Ibrahim Ag Alhabib gitározására meg nem túlzás ráaggatni a zseniális jelzőt sem, bár hosszabb távon kissé talán fárasztó ez az egész műsor. Ennek ellenére a minden idők legerőltetettebb zeneipari skatulyájának számító úgynevezett világzene – mennyire nem jelent semmit ez a szó! – hívei biztos kézzel nyúlhatnak a Tinariwen CD-je után a boltban / kattinthatnak a letöltés feliratra, mert garantáltan nem fognak csalódni. 

A Soulfly hasonlóan megbízható a maga műfajában, csak ugye az a Hammerworld sátor... Ha azt mondom, konzervszerűen és visszhangosan szólt az egész zenekar, még nem árulok el semmit, ugyanis nincsenek szavak, amik kellően érzékeltetnék azt a töketlen, tompa megszólalást, ami az egyébként teljesen megtelt hodályban fogadta az érdeklődőket. Max Cavalera és társai a szokásos vehemenciával nyomultak, üresjárat nélkül sorjáztak a Soulfly témák és a klasszikus Sepultura szerzemények, de itt lenne az ideje, hogy a szigetes szervezők számot vessenek magukkal és belássák: kudarcot vallottak. Amit ez a sátor évek óta produkál hangzás terén, az mindent alulmúl és megalázó helyzetbe hozza azokat, akik itt lépnek fel. Ennek ebben a formában egyszerűen nincs értelme, többet árt, mint használ.

A Nagyszínpadon ezalatt a napi főszám Chemical Brothers mutatta meg, mire nem lesz már képes soha a tavaly ugyanitt dögunalmas, lélektelen haknit produkáló Prodigy. Nemcsak a brutális elektro-techno-punk- rock-besorolhatatlan vegyülék garantálta a hatást, hanem a fény- és lézershow is, amihez hasonlóra kevés példa akadt még a Szigeten. Nem nézték őket annyian, mint előző este a Manu Chaót, de nem ez a lényeg: a Chemical Brothers annak ellenére, hogy a szó klasszikus értelmében véve nem zenekar, pontosan olyan elánnal és érzéssel nyomul a deszkákon, mintha az lenne. Dícséretes.