A német vagy holland fesztivállátogatók valószínűleg igazán otthon érezték magukat a Sziget második napján, ugyanis – ahogyan azt a meteorológia is előrejelezte – leszakadt az ég és a por helyét átvette a sár. A Nagyszínpad előtt kialakult hatalmas pocsolyáknak igazából egyetlen hasznuk van: lehet szórakozni a bennük fetrengőkön, miközben odafent valamelyik jellegtelen, semmilyen fellépő erőlködik. Ilyenből sajnos csütörtökön is akadt.
Mondták, hogy jön, de igazából senki sem hitte a délutáni 35 fokban: ennek ellenére valamivel 15 óra után eleredt az eső, majd nem sokkal később leszakadt egy nagyobb etap, az az igazi klasszikus zuhé, ami tipikusan a németországi fesztiválok nélkülözhetetlen kelléke, és a Nagyszínpad előtti mező sártengerré változott. A norvég Kaizers Orchestra eklektikus, de azért biztos kézzel kellően divatosra húzott indie-szerű programja alatt ez még nem okozott gondot, ám a
Damon Albarn The Good, The Bad And The Queenje az eseménytelenség megtestesítője, az az igazi érdektelen, lényegtelen és jelentéktelen valami, amire a halál sem figyelne fel, ha nem lennének benne olyan arcok, mint a Blur/Gorillaz főnök vagy a Clash egykori basszusgitárosa, Paul Simonon. Komolyan, szót sem érdemel az egész.

A Soulfly hasonlóan megbízható a maga műfajában, csak ugye az a Hammerworld sátor... Ha azt mondom, konzervszerűen és visszhangosan szólt az egész zenekar, még nem árulok el semmit, ugyanis nincsenek szavak, amik kellően érzékeltetnék azt a töketlen, tompa megszólalást, ami az egyébként teljesen megtelt hodályban fogadta az érdeklődőket. Max Cavalera és társai a szokásos vehemenciával nyomultak, üresjárat nélkül sorjáztak a Soulfly témák és a klasszikus Sepultura szerzemények, de itt lenne az ideje, hogy a szigetes szervezők számot vessenek magukkal és belássák: kudarcot vallottak. Amit ez a sátor évek óta produkál hangzás terén, az mindent alulmúl és megalázó helyzetbe hozza azokat, akik itt lépnek fel. Ennek ebben a formában egyszerűen nincs értelme, többet árt, mint használ.
