A szervezők alighanem a fejüket fogják az időjárás csúfos tréfája miatt, hiszen a hagyományosan legsikeresebb szombati napon finoman szólva sem hágtak egymás nyakára az emberek a Szigeten. Ami persze Gerendai Károlynak kellemetlen, az nézői szempontból cseppet sem rossz: példának okáért tömegnyomor nélkül lehetett megnézni a ’90-es évek egyik legnagyobb amerikai rockbandáját. Lehet Hives-ozni meg Kispálozni, de a Nine Inch Nails – Nevermore kombó mindent vitt ezen a zord, esős estén.

Pocsolyák, sártenger, elkínzott arcok, kissé hűvös levegő és néha szemerkélő eső fogadta a szombaton kiérkezőket Közép-Európa legnagyobb ésatöbbiésatöbbi fesztiválján, és sajnos a program is elég hervasztóan indult. Az Akela tablettásbor-metalja már 15 évvel ezelőtt is legfeljebb kiváló tréfaként állta meg a helyét, a Hammerworld sátorban megjelent néhány száz lelkes érdeklődő pedig mindennél ékesebben bizonyította, hogy Katona Főnökék ma már poénként sem működőképesek. Biztos van valami magyarázata annak is, hogy a Nagyszínpadon miért pont a Kispál és a Borzot rakták a szervezők a híresen energikus és szórakoztató The Hives és a Nine Inch Nails közé, de ez rejtve maradt. Lovasiék sajnos nem voltak formában: erre az élettelen, vértelen, pontatlan és széteső játékra egy kerti vécében fellépve sem lenne mentség, egy ekkora fesztiválon meg aztán pláne nincs. A Kispál népünnepély-szerű sikere persze garantált egy efféle eseményen. 

Előzőleg lefogadtam volna, hogy a Nine Inch Nailst sosem látott tömeg fogadja majd, ám az időjárás közbeszólt: megtelt a mező, de kényelmesen el lehetett férni. Trent Reznor és aktuális társai persze halkan szóltak, nehogy a békés, törvénytisztelő óbudai és újpesti polgárok ne tudjanak aludni este 9-kor ettől a gusztustalan, kábítószerélvező, sátánimádó csőcseléktől, ezt leszámítva azonban ember legyen a talpán, aki bele tud kötni abba, amit levágtak a Nagyszínpadon. A NIN eleve sokkal hagyományosabban, rockosabban szól élőben, mint a kluttyogó-pittyegő-sistergő szónikus rétegeket százasával egymásra pakoló lemezeken, a látványos és intenzív színpadi mozgás pedig csak fokozta a hatást. A világításuk és a fényshowjuk úgyszintén nem olyasmi, ami magyar szemnek megszokott lenne: a dobcucc elé leeresztett hártyaszerű, áttetsző vászonra vetített hangyafoci és színkavalkád egyenesen lenyűgüző volt és csak még jobban kiemelte a zenekar apokaliptikus jellegét. 

A meglepően jól éneklő Reznor túlvilági lidércként tombolt a kísérteties fények közepette, társai pedig igazi régisulis módon vetődtek, ugráltak ide-oda, miközben üresjárat nélkül követték egymást a Nine Inch Nails zúzósabb és elgondolkodtatóbb, önmarcangolóbb dalai. A csúcspontokat persze a nagy slágerek jelentették, de az agysorvasztó fényekkel kísért sampleres blokkok is irtózatosan ott voltak a szeren, amikor pedig az egyébként nem sokat beszélő Reznor méltatta egy kicsit az előző nap fellépett Skinny Puppyt, az csak még rokonszenvesebbé tette ezt az egészet. A ráadásban előadott, Johnny Cash által is átértelmezett Hurtnél lélekcsupaszítóbb, nyomorúságosabb zárószámot el sem lehetne képzelni, és az is becsülendő, hogy mernek ezzel befejezni egy koncertet. Eléggé ránk férne néhány hasonló szintű rockkoncert akár a Szigeten, akár máshol, mert ez tényleg világligás elsőosztály volt minden tekintetben. Kár, hogy Budapesten körülbelül most láttuk utoljára a Nine Inch Nailst. 

A Hammerworld sátorban játszó Nevermore ideális folytatásnak bizonyult Trent Reznorék után: csodával határos módon élvezhetően szóltak és a műsorral sem volt semmi gond. Valami ilyesmi a súlyos zene 2007-ben, nem bohóckodás kell ide, hanem olyan csapatok, mint a Nevermore, szép volt, jó volt, köszönjük.