Valóban nem szeretek beszélni, nem vagyok a szavak embere, ezért is választottam a táncot a kifejezés eszközéül. A verbalitás nem az én terepem. Egy siketnéma közegben nőttem fel, ahol a gesztusoknak és a metakommunikációnak sokkal nagyobb jelentése volt, mint a verbalitásnak.

A keddi sajtópremier után azonban könnyű dolgom volt, mikor az interjút egyeztettük, egy perc alatt rávágta, hogy mikor, hol találkozzunk. Gondolom, ebben közrejátszott, hogy sikeres volt az Ösztön első közönség előtti előadása. Minden a helyén volt?

Elégedett nem voltam, inkább csak felszabadult, örültem, hogy rendben lement az előadás annak ellenére, hogy még mindig van mit csiszolni a fiúkon. Rögtön tudtam, hogy hol voltak hibák, de a felszabadultság érzése eufóriával töltött el, és nem akartam a hibákon rágódni. Igazából majd novemberre fog megérni bennem, addigra már meg fogom tudni fogalmazni majd, hogy miképp látom a munkámat.

Örök elégedetlen?

Nem, csak nincs tökéletes, ezért mindig van mire törekedni. Itt volt például az a spontán momentum, hogy a végtelen teret ábrázoló díszlet olyan mozdulatokat kényszerített ki a táncosokból, amik eredetileg nem is voltak a koreográfiában, mindezt abból fakadóan, hogy a Sziget pora rárakódott napközben, és nem takarították le rendesen. De én ennek csak örülök. Az improvizáció alapfeltétel nálam. Elvárom, hogy az, akivel dolgozom, ne csak a klisémozdulatokat hozza, hanem menjen a zenével és tudjon alkalmazkodni a pillanatnyi külső körülményekhez. Elvárom a táncosaimtól, hogy mindig a legjobb formájukat nyújtsák, és ezért űzöm őket. Mindannyian elég fiatalok, könnyen gyúrhatók még, és azt próbálom megértetni velük, hogy csak a belső ritmusukra figyeljenek, zárják ki a zenét, akkor is, ha az mást diktál.

Az előadás után az volt az érzésem, hogy talán nem ártana, ha beszélnék egy pszichológussal a problémáimról. Cél az, hogy a közönség is ennyire magába ásson.

És mit hozott fel magából?

Annyira a zsigereimig hatolt az élmény, hogy a bennem lévő halálösztön és az életösztön felváltva feszített és lüktetve váltakoztak bennem az érzések. A végére pedig olyan dolgokat hozott felszínre bennem, amiket én nem is biztos, hogy akarom, hogy felszínre kerüljenek.

Na, hát akkor örülök, hogy megértette a darabot. Pontosan erről van szó. Az egész a szélsőségekről szól és a meglévő határokat feszegeti. Az egyensúly és az egyensúlyvesztés közti térérzékelést, a végtelen és a szűk határok közti létet akarom megfogni és láttatni. A helyes mozdulatok és az egyensúly megtalálásában is az ösztönös megérzések segítenek. Ez vezeti a táncost és a nézőt is, hiszen az ösztön bennünk van, és felülírja döntéseinket. Francis Bacon-höz hasonlóan én is úgy vélem, hogy az ösztön a testünkben gyökerező kreativitás.

Korábban láttam már két darabját és szerintem óriási agresszió szűrődik ki a koreográfiából, olyan, mintha a táncosok szét akarnának robbanni. Az Ösztön is sokkoló, groteszk, naturális, szexuálisan túlfűtött, már-már durva. Nekem egyből Pasolini jutott eszembe.

Az nagyon jó, mert Pasolini a példaképem. Már 10-12 éves koromban is az ő filmjeit néztem, és nagy hatással volt rám.

Másban is kreatív?

Próbálkozom. Például tizenkét éve fotózom, és nagyon élvezem, de senki nem tud róla. Most is naponta járom a Szigetet és portrékat készítek, mozdulatokat fotózok. Testrészeket: karokat, vállakat, köldököket, amiken próbálok átlátni.

És mi van a köldökök mögött?

Egyelőre még nem tudom, de azt a barátaim már mondták, hogy a fotóimból adjak ki egy albumot, akkor talán összeállna a kép. Attól vagyok boldog, hogy maga a fotózás, a témakeresés megfoghatatlan pluszt ad a mindennapjaimba. Emellett kicsit kacsintgatok a mozgókép világa felé is, vannak ötleteim, de még itt sem tisztult le a kép.

Visszatérve egy kicsit a darabra: először dolgozott együtt Helmut Oehring zeneszerzővel, aki végül nem jött el a bemutatóra. Úgy tudom, Önnek először nem is tetszett a zene, és nem tudta elképzelni a koreográfiájához.

Valóban voltak fenntartásaim. Általában úgy készül egy előadás, hogy a koreográfus és a zeneszerző összedolgozik és együtt viszi a produkció vonalát. Mi ugyan találkoztunk pár alkalommal, de végül nem sikerült a tényleges munkát együtt megvalósítani, így Oehring egy kész zenedarabot küldött nekünk, mellyel én tényleg nem szimpatizáltam, legszívesebben lecseréltem volna az egészet, egyszerűen nem ezt képzeltem a koreográfiához. Aztán mivel Oehring engedélyezte, hogy széthúzzuk a zenét és változtassunk egy-két dolgon, kezdtem hozzászokni, majd megkedvelni. Mára pedig teljesen elvetettem az ötletet, hogy változtassunk a zenén. Tulajdonképpen örülök, hogy így alakult. Eddig ugyanis mindig én diktáltam a feltételeket, most viszont tanultam valamit. Mégpedig, hogy úgy is tudni kell dolgozni, ha az embernek meg van kötve a keze.

A novemberi Trafó-beli bemutató után úgy tudom, Németország meghódítása a cél.

Ha nem is hódításra készülünk - mert azért voltam már pár művemmel Németországban -, de valóban megyünk Münchenbe 13-án. Ugyebár az egész produkció egy német-magyar együttműködés eredménye, melyet a Bipolarral közösen valósítottunk meg, így kézenfekvő, hogy oda megyünk először.

Elég sokszor helyezi át a székhelyét: hol Franciaország, hol Japán, ám ideje visszaköltözött Magyarországra. Meddig marad?

Ez egy igen kényes kérdés pont most. Szívesen maradnék Magyarországon is, csak úgy érzem, hogy egyrészt itt egyelőre még túl konzervatív a közönség, nem mindig fogadják be, értik meg a munkáimat, másrészt a kulturális támogatások elosztása sem kedvez éppen a kortárs táncnak és művészetnek. Így ez egyelőre nyitott kérdés.