371 ezren döntöttek idén úgy, hogy kilátogatnak a 15 éves jubileumát ünneplő Szigetre. Ez valamivel kevesebb, mint az utolsó két éves nézőszám, lesz is az egészből vagy 80 millió tiszta veszteség, de amint elbontják a színpadokat és körbesöprik a Hajógyári Szigetet, a háttérben megindul a 2008-as fesztivál szervezése. Sziget még a Sziget? Egyáltalán, kinek szólt az ezévi fesztivál?

A vége bukta lett, de ehhez igazából hozzászoktak már a szervezők a fesztivál első 6-7 évében, amikor nyilván emberbaráti szeretetből rendezték meg újból és újból veszteségesen, neadjisten nullszaldóval a Szigetet. Az idei bukás is komoly érvágás, csak azért nem kell eladni kocsit, házat, vécédeszkát, mert az LGT meg a Félsziget egyensúlyban tartják a mérleget. A cinizmust félretéve maradjunk annyiban, hogy mindenki jobban jár, ha a pénzügyeket inkább nem is firtatjuk, szorítkozzunk pusztán és kizárólag a benyomásokra.

Először is a felhozatal és az ezért elkért pénz, a sokat emlegetett ár-érték arány. Kilóra nyilván minden megvan, aki kicsengette azt a napi 8 rugót, ezer és egy zenekart tekinthetett meg a skától kezdve a lánccsörgető death metalon át a félrenyalt fejű indie-hülyegyerekekig, utána meg este mehetett a Party Arénába pörögni drámenbésszre meg ki tudja még, mire. Ez így leírva tényleg nagyon jól hangzik, a probléma mindössze annyi, hogy olyan ember a földön nincs, akit mindez egyszerre érdekel, magyarul a kilóra számolósdit akár sutba is dobhatjuk. Így persze nem marad más, csak az idén zsolozsmaszerűen emlegetett „minőségi felhozatal”, ami lefordítva és a 2007-es Szigetre vetítve igazából annyit jelentett: összeboronálunk néhány Nyugat-Európában éppen divatos zenekart meg elhozunk még párat, akik már voltak itt és biztos nézőcsalogatónak számítottak. Rosszul hangzik, néha rossz is volt, de az az igazság, hogy védhető, sőt, teljesen logikus.

Nem kell U2

Tetszik vagy nem tetszik, ez a fesztivál már nem a magyar közönségnek szól elsődlegesen, és ennek megállapítása nem asztalverő hőbörgés, hanem szimpla tényközlés. Ezzel ugyanis nincs semmi gond: ez biznisz. Sőt, BIZNISZ, így, csupa nagybetűvel. Nyugat-Európában van fizetőképes kereslet, itt meg nincsen, mert elkúrtuk és szűkek a zsebek, meg legyünk őszinték, különben sem szeretünk koncertekre járni. Már rég nem lenne Sziget, ha a magyar közönségnek kellene eltartania. Mindenkinek jusson eszébe: ez itt az az ország, ahol még a Rolling Stones sem tud teltházat csinálni. Most akkor mégis mit akarunk?

Igenis mondjuk ki: a magyar ember arra hivatkozik, hogy nem tud, de igazából nem is szeret zenére meg koncertre pénzt költeni. Nekem senki se jöjjön azzal, hogy egy 25-30 ezer forintos hetijegy összespórolása a tipikus szigetelőnek képzelt főiskolás-egyetemista korosztály számára lehetetlen, pláne, hogy ez egy fixen tervezhető program. Egy évvel előtte lehet tudni, hogy sor kerül majd a Szigetre, nem egyik pillanatról a másikra derül ki kalkulálhatatlan, hirtelen felmerülő költségként. Ehhez vegyük hozzá, hogy még a legszakadtabb koleszos csehóban is többezres tételekben mérhető egy alapos lerészegedés. Azt meg már mindenki maga dönti el, mi a fontos neki.

Mit tehet ilyen helyzetben az ember, ha Gerendai Károlynak született? Elébe megy a gondoknak és hívja a Mando Diaót meg a The Rakest, akik önálló magyar koncerten nyilvánvalóan egy kerti vécét sem töltenének meg, a holland, német, francia, luxemburgi, angol, svéd, katalán fiatalnak viszont biztos mágnest jelentenek, amikor azon agyal az internet előtt, hogy melyik európai fesztiválon verje el anyu-apu pénzét. Vagy hívja a Sportfreunde Stillert, hogy Jürgen és Günther is boldogan fetrenghessen a sárban az andalító hazai dallamokra. És hogy a nagyszínpados fellépők közül maximum négy – Nine Inch Nails, Faithless, Tool és némi jóindulattal a The Killers – volt idén is, akik bármilyen külföldi fesztiválon headlinerként szerepelhettek volna? Ez egyrészt a Szigeten megszokott arányokhoz képest kifejezetten jó, sőt, rekord, másrészt felesleges évről évre U2-t, Metallicát, Red Hot Chili Pepperst meg Depeche Mode-ot vizionálni a Hajógyárira. Soha az életben nem érné meg kicsengetni a gázsijukat, mert 65 ezer embernél több úgysem fér be a placcra, ehhez közeli szám meg jó időben kisebb, olcsóbb nevekkel is simán hozható. A Metallica több mint félmillió dollárt kér egy koncertért. A Slayer alig több mint tizedennyibe került, amikor 2003-ban itt jártak, és meg is telt a Sziget azon a napon, amikor ők játszottak. Ugyanígy más műfajból is simán hozhatóak lennének a konkrét példák. Nem is kell számolni, mi éri meg jobban.

Ennek persze megvannak az árnyoldalai is, amit például a fesztiválon szereplő magyar előadók tapasztalhattak leginkább a bőrükön. Szigetes Tankcsapda és Kispál koncerten laza sétát lehet eszközölni a nézőtéren, a Sex Actiont szellős harmadház nézi egy ötezres sátorban, Ganxsta Zolee másik formációját is csak a hatalmas eső miatt élvezi egy bő feles Ászok színpad. Tetszik, nem tetszik, 8 ezer forintot ezekért az előadókért a saját közönségük sem fog kifizetni Magyarországon, ha nem érdekli a többi csatolmány. Ehhez ez az ár húzós, túllép egy bizonyos lélektani határt, egyszerűen nem éri meg, amikor a Tankcsapdát 3-4 ezer forintért meg lehet nézni egy nagyobb pesti bulin, ráadásul ilyen körülmények között ezerszer is meggondolja az ember a kilátogatást.

Azok a bizonyos körülmények

Most se kerülgessük a forró kását: a Sziget koncertinfrastrukturálisan – de szép szó! – továbbra is pocsék szinten van, akárhogy is magyarázzák az illetékesek, hogy de tessék összehasonlítani hasonló külföldi eseményekkel. Megtörtént. Ez a fesztivál maximum kettesre vizsgázott, és akkor már jóindulatúak voltunk. Nem a mobilvécék számát szeretném növelni elsődlegesen, mert abból van elég, a rég beígért gumilapokon már lehetne kekeckedni, de nem fogok. Ha már kint vagyunk és esett, a bokáig érő sár ugyan kellemetlen, de annyira nem is idegesítő, aki kétmilliós frakkban és kamásniban megy ki, az meg is érdemli. Sokkal bosszantóbb, ha a mocsok mellé még élvezhetetlen, csapnivaló hangosítású, kásás hangzású koncertek is járulnak. Ebből a szempontból a Sziget mindenféle összehasonlításban a listák végén kullog, és felesleges is ezt az előadókra kenni. Hogy az LGT-től kezdve a Soulfly-on át egyszerűen senkinek se tudjanak itt legalább egy közepes koncerthangzást produkálni, az több mint botrányos, még szerencse, hogy az idő előrehaladtával azért sokat javult a helyzet, és az utolsó pár napban már nem kellett fogat szívni azért, mert nem hallják, hogy nem hallják.

A kötelező egyéb programok – civil sátrak, kerekasztal-beszélgetések satöbbi – szokás szerint embert nem érdekelnek itt az összlétszámhoz képest, de arra jók, hogy el lehet mondani: ez mégiscsak egy kulturális fesztivál, kérem, nemcsak villanygitár van meg csapolt sör. A szintén sokat szapult kaja- meg piaárak igazából nem magasak, hanem belvárosi szinten mozognak. Ezen meglepődni meg anyázni ugyan lehet, de nem érdemes, már csak a helyszín jellegéből adódóan sem, hiszen igazából nincs olyan nagy különbség, hogy a főutcák standjai között sétálunk vagy a WestEndben. Itt nagyobb a tömeg meg a lárma, de ezen túlmenően több a hasonlóság, mint az eltérés.

Az emberben folyamatosan ott motoszkál a gondolat, hogy kicsit kinőtte már ez a rendezvény ezt a helyszínt, de máshol azért nem lenne az igazi, ezt mindenki tudja, nem véletlenül merült rég feledésbe az a pár éve többször is előkerült ötlet, hogy esetleg átpakolnák az egészet máshová. Az nem Sziget lenne. Ez még az – igaz, a korai hangulat már csak nyomokban fedezhető fel, de ezt törvényszerűen hozta magával a terebélyesedés. Elsősorban üzlet, másodsorban buli, semmi több. Sajátos íze, arca nincsen.

Ugyanolyan, mint az összes többi európai szabadtéri fesztivál, legfeljebb egy kicsit nagyobb és kaotikusabb.