Palya Bea azt mondja, a jazzrajongóknak túl etnós, a világzene híveinek túl jazzes, amit csinál, egy francia kiadó által gondozott új lemeze azonban már itt van a kanyarban és egyaránt izgatja mindkét tábor fantáziáját. Az énekesnővel a Mesterségek Ünnepén beszélgettünk.
Az újdonság az, hogy két angol és egy francia dal lesz majd rajta. Az angol dalok ismert jazz-standardek, az egyik a Sometimes I’m Happy, a másik pedig a Loverman, de kicsit ezek is saját stílusban hangzanak majd el. A Loverman egy nagyon-nagyon fontos vallomás nekem arról, hogyan is állok most, benne széki díszítésekkel.
Miért, hogy állsz most?
Ez szerelmi kérdés. A göröngyös utakat járom, egy völgy, egy hegy, és még mindig keresek. Mondhatjuk, hogy most egy völgyben járok, de boldog vagyok. Igazából inkább csak a keresés tényéről szól ez a dal, meg arról, hogy a szerelem egy lehetőség arra, hogy egyfajta felsőbb dimenzióba juss. A francia dal egy francia sanzonrészletekből és cigány részletekből állt össze egy saját dologgá.
A zenédben egyaránt találhatóak magyar, török, bolgár és cigány elemek. Milyen hatások révén alakult ki ez a teljesen sajátos világ?
Ezek a zenék tetszettek, meg is tanultam őket, de azt hiszem, hogy az igazi szervesülés az utóbbi két évben történt meg, amikor tényleg a magamévá tettem ezeket a zenéket.
Hogy talált rád a francia cég?
Akkor ajánlottak szerződést, amikor Franciaországban dolgoztam Tony Gatlif rendezővel a Transylvania című filmen. Tetszett nekik, ahogyan dolgozom. Kaptam közben amerikai ajánlatot és hollandot is, de végül hátradőltem és azt mondtam, nekem a francia kell. Sok minden történt velem azon a nyáron abban az országban, ami elfogulttá tett, és a kiadó emberei is rokonszenvesek voltak. A munka nagyon jó hangulatban zajlott, a lemezt a Palya Bea Quintettel vettük fel egy Stewart Bruce nevű angol producerrel, és rettentően élveztük. A lemezkiadó embereinek nincs velem könnyű dolguk, hiszen itt van ez a kelet-európai csaj, aki akár lehetne cigány is, amolyan kis gyöngyszem, de mégsem az. Már úgy értem, bizonyos értelemben véve az, de a világzenei trendekbe mégsem passzol bele, tehát nem ezt a táncosabb dolgot csináljuk, ami most fut. Mindaz, amit játszunk, mára már egy nagyon kifinomult zenévé vált. A dalforma ellenére nagyon nagy szerepet kap benne az improvizáció, de a dal egy szent dolog. A dalaink maguktól jönnek az emberi élet érzelmi csomópontjainál, úgy mint születés, halál, szerelem, és ezeket meg kell fogni. A szöveg is nagyon fontos. Már sokszor mondtam, de ismét elmondom, mert jó képnek tartom: olyan, mintha anya lennék, a zene és a szöveg lenne a két gyermekem, és azt szeretném, ha együtt játszanának. A dal lelke az élő fellépéseinken is mindig megmarad, de nagy köztünk a szabadság és az ebből adódó biztonság, így a zenélés szeretete mindig másfelé visz minket. Időközben persze mi is érlelődünk a fiúkkal, már idén is többezer kilométer van a hátunk mögött, Németországtól Hollandián át Franciaországig rengeteg koncertet adtunk és rengeteg szeretetet kaptunk, ami nagyban fejleszti az embert. Szeptemberben szeretnénk is leülni a zenekarral új ötleteken dolgozni. Tudom, hogy a közönség még az előző lemezt várja, de a pontos megjelenést még nem tudom. Talán karácsonykor a boltokban lehet, a master már kész van. Mindenkitől egy kis türelmet kérnék még.
Nem csináltál titkot abból, hogy a Transylvania film készítése kapcsán értek negatív impulzusok is. Befolyásolták ezek az új dalokat?
Nem igazán, mert a két dolog elválik egymástól. Ahogy én dolgozom, az egy zenei és emberi út, Tony Gatlifé pedig egy másik, ami nem a sajátom. Különösebb gond nem volt közöttünk ezt leszámítva. Mondom a pozitívumokat, jó? Mindig szeretem előbb a jó dolgokat kiemelni. Nagyon sokat tanultam abból, hogyan lát egy rendező zenehallgatás közben zenéket. Nagyon érdekes, miként születik meg egy emberben a kép és a zene, és ebből a szempontból tényleg rengeteg tapasztalatot szereztem Tony mellett. Ami nem tetszett, az az a spontaneitásnak nevezett összevisszaság volt, ami a szervezéstől elkezdve a filmig mindenre rányomta a bélyegét.
Eszerint elégedetlen vagy a végeredménnyel?
Nem láttam még, megmondom őszintén. Tisztelem Tonyt, de más úton jár, mint én. Maradjunk ennyiben.
Régen mindig több dolgot csináltál egyszerre, most viszont egy ideje már csak a Palya Bea Quintettel mozogsz. Mi a helyzet például a Folkestrával?
Nincs most más zenekarom. A Folkestrát Monori Andrással raktuk össze, de másfelé vitt minket az élet, és úgy tudom, már ők sem dolgoznak együtt azt követően, hogy én kiléptem. Visszatekintve azt kell mondjam, az is egy korszak volt, ami az akkori dolgoknak, bizonyos szakaszoknak felelt meg. Sok ideig futott a Folkestra, 2000 és 2005 között rengeteget játszottunk, de aztán másfelé akartunk fejlődni úgy zeneileg, mint emberileg. A Palya Bea Quintet a negyedik zenekarom, amit összeraktam, és nagyon szeretném továbbfejleszteni. A koncertek hihetetlen szabadságélmények.
Melyik nyári fesztivál jelentette idén a legnagyobb élményt? Tudom, hogy Kapolcsot nagyon kedveled.
Igen, Kapolcs nagyon nagy élmény volt, mint mindig. Eleve a táj is ad ott egy többletet, de a Művészetek Völgyében még érezni az embereken is egyfajta olyan kedvességet, nyitottságot, ami például a Szigeten vagy a Volton már nincs meg. Nekem, mint zenésznek már nehéz adni ezeken a helyeken, mivel egy olyan gigantizmusról szólnak, ami idegen tőlem. De ugyanígy akusztikailag is gondokat okoznak ezek a helyek, hiszen nincs csend. Elgondolkodtató, megéri-e ekkora fesztiválokat csinálni. Az egyik oldalról nyilván megéri, ugyanakkor ezeken a helyeken zenélni... Szóval ez az egész témakör komoly kérdéseket vet fel, és ahogy beszéltem más zenészekkel, úgy látom, mindenki így van ezzel. Visszatérve a pozitív élményekre: óriási volt júliusban a Rudolstadt Fesztivál, ami egy akusztikus fesztivál jazz-zel, világzenével és mindennel, ami ezeknek a határán van. Előttünk Charlie Mariano játszott, utánunk pedig egy örmény bácsi, aki úgy énekelt, hogy sírtunk a templom tövében, én legalábbis biztos. Ott még érezni lehetett, hogy az emberek a zenéért jöttek el: nem a buliért, nem az ivásért, nem a csajozásért, bár persze egy fesztiválnak ezek is a részei, hanem a zenéért. Odajöttek a családok kutyástul-gyerekestül, öregek, fiatalok, tolószékes emberek, és élvezték a zenét. Eleve a helyszínek is sajátos hangulatot teremtettek: egy templomban léptünk fel, ahol egy tollpihe leejtését is meg lehetett volna hallani, ugyanakkor amikor vadultunk, hihetetlenül jött velünk a közönség. Néztünk egymásra és senki sem volt magánál. Nagyon jó volt a hangosítás is. Itt is akad némi hozzáállásbeli különbség: külföldön odajön a hangosító és hallgatja a monitoron, hogy minden rendben van-e. Mindenki azt akarja, hogy jól szóljon a koncert, jó legyen a produkció. Itthon nyáron volt olyan fellépés, ahol odajött a szerencsétlen technikus és nézte, hogy mi mihez tartozik. Nem őt bántom, de mégis kellene fejlődni azért valamennyit...
Látsz erre esélyt?
A fejekben kellene változásoknak bekövetkeznie. Egy dologban látom a nagyon pozitív tendenciákat: a közönség hallgatja a zenét. Ez hihetetlenül fontos. Én olyan zenét játszom, ami szívet-lelket kíván akkor is, ha hallgatod, az emberek pedig átadják magukat neki és élvezik. Nemcsak a négynegyedes, egyszerű dolgokat fogják, hanem a bonyolultabb, többrétegű zenéket is. Ezt most nem leszólásból mondom, mert én is nagyon szeretek táncolni, bulizni, de nemcsak ez létezik. A zenélés minősége igenis meg tud emelkedni, ha az emberek szívvel-lélekkel hallgatják, és ennek egy felsőbb dimenziója is van. Kapolcson például meglepődtem, mennyien nézték a koncertünket annak ellenére, hogy ez a zene sem ritmikailag, sem tematikáját tekintve nem egy egyszerű zene.
