Kevés zenész mondhatja el magáról, hogy négy évtizedet töltött el aktívan a pályán, de Charlie közéjük tartozik. Magyarország egyik legnépszerűbb előadója november 10-én a Papp László Budapest Sportarénában ünnepli meg az évfordulót. Az énekes egész karrierjéről szívesen mesélt a Kultúrpartnak adott interjújában.
A beszélgetés előtt alaposan körülnéztem az interneten, és csak kevés veled készült részletesebb interjút találtam. Annyit legalábbis biztosan nem, mint amennyire a hazai könnyűzenében elfoglalt pozíciód alapján számítottam. Van ennek valami különleges oka, vagy egyszerűen csak nem szeretsz interjút adni?
Régi típusú ember vagyok, általában még a saját honlapomra is elkésem feltenni az aktuális dolgokat. Sok feddést kaptam már emiatt a baráti körtől is meg a rajongóktól is. Szeretek interjút adni egyébként, de csak akkor, ha olyan emberrel találkozom, aki legalább körülbelül tisztában van azzal, hogy ki vagyok, mi vagyok. Elég fárasztó 40 évnyi zenélés után minduntalan elismételgetni ugyanazokat a dolgokat, és nem is lehet egy ilyen beszélgetés során mindenre kitérni, hiszen négy évtizedről beszélünk, tele boldogsággal, keserűséggel, sok-sok mindennel együtt. Életem során számos korszakot éltem már meg, ott voltam a kezdet kezdetén, amikor még a gitárokat farigcsáltuk. Sőt, ha belegondolok, már akkor is, amikor még gitár sem volt, és a dixieland zenék mentek. Ezeket imádtam 11-12 évesen, Louis Armstrongot, Chris Barbert.
Trombitáltál is, igaz?
Igen. A Beatles akkor még nem is létezett. Csak később tudtam behozni Amerikából egy Gibson gitárt, ami nagyon költséges dolognak számított. Sok-sok mindennek kellett lennie ahhoz, hogy egy kis zenekar jól megszólaljon, énekcuccnak, Hammond-orgonának…
Említetted, hogy a pályádat több korszakra osztanád. Melyek voltak ezek?
Az első korszakomnak az első zenekarom, a Decca időszakát tekintem, aminek később Olympia lett a neve. Ez a csapat még a Balettintézetben alakult, és nagyon-nagyon szerettem volna végigvinni. Komoly közönségünk volt, de azok közé tartoztunk, akiknek sajnos nem sikerült lemezt készíteni és bekerülni a rádióba. Egyszer voltunk csak egy rádiós meghallgatáson, ami nagyon jól sikerült, csak a számunk volt hosszú, így nem jutottunk előbbre.
Azért, mert túl hosszú volt a szám? Ez akár ma is megtörténhetne…
Hát igen. Ha 3 és fél perces a dal, bekerülhettünk volna a rádióba, mi azonban mindent meg akartunk mutatni, és így 7 percesre sikeredett. Később az Olympia feloszlott, nekem pedig jött két és fél évnyi kitérő Afrikában, a Közel-Keleten, a Távol-Keleten, aztán megint hazajöttem egy olyan zenével, ami itthon teljesen frissnek számított a maga Stevie Wonder-es, soulos hangzásával. Magyarországon teljesen egyedülálló volt akkoriban az a muzsika. Innen hívtak el a Generálba, és ettől kezdve számítom a következő periódusomat. Rendszeresen szerepeltünk a televízióban, megjelenhettem én is a magam akkor hippis fazonjával, folyamatosan a kultúrpolitika tűréshatárán egyensúlyozva… A Generállal zseniálisan jó dolgot csináltunk, aztán amikor vége lett, újabb hosszú utazás következett: Skandinávia, hajózás, sok-sok minden. Nagyon jó zenészekkel játszottam egy nagyon hosszú periódust, lehet, ennek is köszönhető, hogy amikor megint hazatértem, nem nagyon akartam beleszállni abba a bizniszbe, ami itthon ment. Aztán elkezdtünk zenélgetni Tátrai Tibusszal – nem először egyébként, hiszen annak idején már az Olympiában is megfordult – , a közönség pedig szép lassan beleszeretett abba, amit csináltunk.
A Tátrai Band hihetetlenül népszerűvé vált a '90-es évek elején. Miért kezdtél vele párhuzamosan mégis szólókarrierbe?
1993-ban jött egy felkérés, hogy nem lenne-e kedvem csinálni egy szólóalbumot is. Emiatt szedtem össze egy nagyon jó kis csapatot. Tibusz persze nyilvánvalóan tudott minderről.
Nem okozott ez feszültséget köztetek?
Nem, hiszen ő is játszott akkoriban a Hobo Blues Bandben. Később már azért akadtak problémák, amik leginkább abból adódtak, hogy nem lehet egyszerre két lovat megülni. A lemezem sikeres lett, méghozzá nagyon, és a koncerteken is zavaros lett néha a kép. Ha a Tátrai Banddel játszottunk, kérték a Jég dupla whiskey-velt, ha önállóan léptem fel, a New York, New Yorkot, és hasonlók… Ez egy ideig ment, mert össze tudtuk egyeztetni a dolgainkat, de Kovács Tomi szövegíró-basszusgitáros halála nagyon megakasztotta a Tátrai Bandet. Most már úgy 3-4 éve nem dolgozunk együtt. Most mindenki a saját dolgával foglalkozik: Tibusz megcsinálta Szűcs Antal Gáborral a latin projektjét, ami minden értelemben nagyon sikeres lett, nekem pedig tavaly jelent meg a Másképp ugyanúgy című lemezem, amivel a jazzes kitérő után visszakanyarodtam a hagyományos Charlie-vonalhoz. Most pedig a születésnapi koncert alkalmából kijött a legutóbbi kisstadionos bulim felvételével egy DVD. Néhány éve megjelent a könyvem is Ami soul az szól címmel, ami egy korrajznak indult, de a végén vagy száz oldalt kihúztam belőle. Erre ma is sokan mondják, hogy nem kellett volna, de akkor egy bulvárkönyv lett volna. Így viszont kimaradtak belőle a sérelmeim.
Ott voltál a könnyűzene kezdeteinél és pontosan tisztában vagy azzal, hogyan működött és működik a zeneipar akár itthon, akár külföldön. Mikor volt nehezebb érvényesülni, manapság vagy a hőskorszakban?
Mindig nehéz volt, csak másképp. Szokás mondani, hogy az emberek azt kedvelik meg, akit hallanak… Valakik valamilyen szempontból mindig szerencsések és közel kerülnek a fazékhoz, ez régen is így volt. Nem véletlen, hogy sok kolléga abbahagyta, disszidált, nem sikerült neki és így tovább. Én sosem adtam fel, mindig megvolt a magam zseniális kis társasága, akikkel együtt megpróbáltunk valami maradandót csinálni, de az elején – mint ahogy az már szóba került – nekünk sem jöttek össze a nagy álmaink. Ott álltunk a színpadon világmegváltó vágyakkal, világsztárok akartunk lenni lemezekkel, turnékkal, lehetett csajozni is, nagyon jól éreztük magunkat, de nem sikerült befutnunk, még ha valami mindig be is jött. Egyetlen dolog viszont roppant pozitív volt akkoriban, ami ma már nem jellemző, és ez nagyon fontos: rengeteg zenekar volt, és mindnek adott volt a lehetőség a munkára, a bemutatkozásra. A naggyal együtt csak Budapesten tíz ifjúsági park működött, szerte az országban nyitva álltak a művelődési házak. Ezekben rengeteg programot szerveztek, beatzenekar azonban mindegyikben játszott. Az Illésnek a Fővárosi Művelődési Házban volt klubja, nekünk a Kőbányai Ifjúsági Klubban. Meg tudtuk magunkat mutatni, ki tudtuk magunkat próbálni. Ráadásul akkoriban nem egy-két órákat kellett egyhuzamban muzsikálni egy koncerten, hanem akár négyet-ötöt is, ismételgetni pedig nem nagyon lehetett. Vagyis minden ilyen beatzenekarnak komoly repertoárral kellett rendelkeznie. Már egészen a kezdeti stádiumban rutint tudtunk szerezni, hiszen az csak egy dolog, ha valaki a próbateremben baromi jól zenél. Ettől még előfordulhat, hogy a koncerten valami nem jön le az előadásából, és ezeket a hiányosságokat csak rengeteg élő fellépéssel lehet kiküszöbölni. A mai ufókorszakban nincs erre lehetősége a zenekaroknak. Van helyette playback meg karaoke. A sikeres zenei tévéműsorok is a karaoke-zásról szólnak, csak másképp hívják őket… Rengeteg tehetséges fiatal muzsikus van ma is, csak éppen nem tudjuk róluk, hogy kik ők, legyen szó akár rock-, akár jazz-zenészekről. Nem tudják megmutatni magukat, hiszen az igazi tehetségek helyett elsősorban azokra figyelünk, akiket a média felkap.
És akkor még nem is beszéltünk a hagyományos zeneipar válságáról.
A letöltögetős, CD-másolós korszak akkoriban kezdődött, amikor kijött a jazzes kitérő előtti utolsó albumom, a Fűszer cseppenként. Ezek a változások megrázták az egész világot. Az eladások a korábbi 40-50 ezer, sőt, 100-200 ezer után leestek tizenegynéhány-ezerre, az ember pedig vadul elkezdte kutatni, hogy most akkor mi is történhetett. Nem is a pénz miatt, hanem már csak puszta kíváncsiságból is. Aztán szép lassan kiderült, hogy nemcsak nálam ez a helyzet, hanem a másik kollégánál is, meg a harmadiknál is, meg a negyediknél is… Ezekkel a változásokkal együtt kell élni. El kell fogadni, hogy mi egy élő zenekar vagyunk, ahol el kell tartani a muzsikusokat, minket pedig már nem az tart el, hogy megjelenik a CD-nk, hanem a munkánk által tudunk pénzt keresni. Vagyis azzal, hogy délután 4-kor beülünk egy autóba, elmegyünk Debrecenbe, Szegedre, Döbrentére vagy akárhová, és hajnalban hazajövünk. A régi dalokat nyilván követeli a közönség, az újról meg eljátszol 3-4 nótát, és bizonyítod, hogy élsz, hogy vagy. Nyilván a magyar piacra dolgozva rosszabb helyzetben vagyunk, mint például egy angol muzsikus. Ma már tehát nem lehet okosnak lenni, csak szív kell ehhez a dologhoz. Hozzászoktam, hogy mögöttem van egy zseniális társaság, akikkel alkotunk, mert belehalunk, ha nem alkothatunk. Ez nem egy színház, ahol száz este lemehet ugyanaz, mindig él az igény valami újra. A jazzes vonal sem úgy született annak idején, hogy lemezt akartunk csinálni, egyszerűen csak kísérleteztünk, és ez sült ki belőle.
A közönség megszokhatta, hogy a nagy koncertjeiden nemzetközi sztárvendégek is megfordulnak. Várható ilyen vendégfellépő a 40 éves jubileumi bulin?
Mivel az én születésnapomról van szó, amit én terveztem, az meglepetés, amit pedig a zenésztársaim, arról nem tudhatok. Azt nagyon szeretném, ha a fiam ott lenne velem, ezért ugyanis mindig harcolni kell, hiszen ő a saját dolgait szeretné csinálni. Annyit tudok mondani, hogy aki eljön, az egy igazi keresztmetszetre számíthat a teljes Decca, Olympia, Generál, Tátrai Band és Charlie történetről. Úgy gondolom, remek koncert lesz, és várok mindenkit nagy szeretettel, ugyanis elképzelhető, hogy megismételhetetlen alkalomról van szó. Lehet, hogy ez lesz az utolsó nagy koncertem.
Miért?
Nem olyan egyszerű ez az egész, mint amilyennek kívülről látszik. Rengeteg energiát emészt fel egy-egy ilyen nagy koncert. Sok ilyenen vagyok már túl, mindegyik sikeres is volt, de akkor is nagyon nagy stressz ez az egész mindenféle tekintetben. Anyagi értelemben sem vicc egy ilyen nagy buli, én pedig eléggé szív-ember vagyok, és nehezen viselem ezt. Szó sincs persze arról, hogy befejezném, kisebb helyeken, klubokban ugyanúgy játszom majd, mint előtte. Éppen a koncert speciális jellege miatt szeretném, ha mindenki, akivel valaha csak együtt zenéltem, ott lenne velem akár csak egy közös fotó vagy egy koccintás erejéig, és ezt nagy valószínűséggel meg is fogjuk szervezni.
Régi típusú ember vagyok, általában még a saját honlapomra is elkésem feltenni az aktuális dolgokat. Sok feddést kaptam már emiatt a baráti körtől is meg a rajongóktól is. Szeretek interjút adni egyébként, de csak akkor, ha olyan emberrel találkozom, aki legalább körülbelül tisztában van azzal, hogy ki vagyok, mi vagyok. Elég fárasztó 40 évnyi zenélés után minduntalan elismételgetni ugyanazokat a dolgokat, és nem is lehet egy ilyen beszélgetés során mindenre kitérni, hiszen négy évtizedről beszélünk, tele boldogsággal, keserűséggel, sok-sok mindennel együtt. Életem során számos korszakot éltem már meg, ott voltam a kezdet kezdetén, amikor még a gitárokat farigcsáltuk. Sőt, ha belegondolok, már akkor is, amikor még gitár sem volt, és a dixieland zenék mentek. Ezeket imádtam 11-12 évesen, Louis Armstrongot, Chris Barbert.
Trombitáltál is, igaz?
Igen. A Beatles akkor még nem is létezett. Csak később tudtam behozni Amerikából egy Gibson gitárt, ami nagyon költséges dolognak számított. Sok-sok mindennek kellett lennie ahhoz, hogy egy kis zenekar jól megszólaljon, énekcuccnak, Hammond-orgonának…
Említetted, hogy a pályádat több korszakra osztanád. Melyek voltak ezek?
Az első korszakomnak az első zenekarom, a Decca időszakát tekintem, aminek később Olympia lett a neve. Ez a csapat még a Balettintézetben alakult, és nagyon-nagyon szerettem volna végigvinni. Komoly közönségünk volt, de azok közé tartoztunk, akiknek sajnos nem sikerült lemezt készíteni és bekerülni a rádióba. Egyszer voltunk csak egy rádiós meghallgatáson, ami nagyon jól sikerült, csak a számunk volt hosszú, így nem jutottunk előbbre.
Azért, mert túl hosszú volt a szám? Ez akár ma is megtörténhetne…
Hát igen. Ha 3 és fél perces a dal, bekerülhettünk volna a rádióba, mi azonban mindent meg akartunk mutatni, és így 7 percesre sikeredett. Később az Olympia feloszlott, nekem pedig jött két és fél évnyi kitérő Afrikában, a Közel-Keleten, a Távol-Keleten, aztán megint hazajöttem egy olyan zenével, ami itthon teljesen frissnek számított a maga Stevie Wonder-es, soulos hangzásával. Magyarországon teljesen egyedülálló volt akkoriban az a muzsika. Innen hívtak el a Generálba, és ettől kezdve számítom a következő periódusomat. Rendszeresen szerepeltünk a televízióban, megjelenhettem én is a magam akkor hippis fazonjával, folyamatosan a kultúrpolitika tűréshatárán egyensúlyozva… A Generállal zseniálisan jó dolgot csináltunk, aztán amikor vége lett, újabb hosszú utazás következett: Skandinávia, hajózás, sok-sok minden. Nagyon jó zenészekkel játszottam egy nagyon hosszú periódust, lehet, ennek is köszönhető, hogy amikor megint hazatértem, nem nagyon akartam beleszállni abba a bizniszbe, ami itthon ment. Aztán elkezdtünk zenélgetni Tátrai Tibusszal – nem először egyébként, hiszen annak idején már az Olympiában is megfordult – , a közönség pedig szép lassan beleszeretett abba, amit csináltunk.
A Tátrai Band hihetetlenül népszerűvé vált a '90-es évek elején. Miért kezdtél vele párhuzamosan mégis szólókarrierbe?
1993-ban jött egy felkérés, hogy nem lenne-e kedvem csinálni egy szólóalbumot is. Emiatt szedtem össze egy nagyon jó kis csapatot. Tibusz persze nyilvánvalóan tudott minderről.
Nem okozott ez feszültséget köztetek?
Nem, hiszen ő is játszott akkoriban a Hobo Blues Bandben. Később már azért akadtak problémák, amik leginkább abból adódtak, hogy nem lehet egyszerre két lovat megülni. A lemezem sikeres lett, méghozzá nagyon, és a koncerteken is zavaros lett néha a kép. Ha a Tátrai Banddel játszottunk, kérték a Jég dupla whiskey-velt, ha önállóan léptem fel, a New York, New Yorkot, és hasonlók… Ez egy ideig ment, mert össze tudtuk egyeztetni a dolgainkat, de Kovács Tomi szövegíró-basszusgitáros halála nagyon megakasztotta a Tátrai Bandet. Most már úgy 3-4 éve nem dolgozunk együtt. Most mindenki a saját dolgával foglalkozik: Tibusz megcsinálta Szűcs Antal Gáborral a latin projektjét, ami minden értelemben nagyon sikeres lett, nekem pedig tavaly jelent meg a Másképp ugyanúgy című lemezem, amivel a jazzes kitérő után visszakanyarodtam a hagyományos Charlie-vonalhoz. Most pedig a születésnapi koncert alkalmából kijött a legutóbbi kisstadionos bulim felvételével egy DVD. Néhány éve megjelent a könyvem is Ami soul az szól címmel, ami egy korrajznak indult, de a végén vagy száz oldalt kihúztam belőle. Erre ma is sokan mondják, hogy nem kellett volna, de akkor egy bulvárkönyv lett volna. Így viszont kimaradtak belőle a sérelmeim.
Ott voltál a könnyűzene kezdeteinél és pontosan tisztában vagy azzal, hogyan működött és működik a zeneipar akár itthon, akár külföldön. Mikor volt nehezebb érvényesülni, manapság vagy a hőskorszakban?
Mindig nehéz volt, csak másképp. Szokás mondani, hogy az emberek azt kedvelik meg, akit hallanak… Valakik valamilyen szempontból mindig szerencsések és közel kerülnek a fazékhoz, ez régen is így volt. Nem véletlen, hogy sok kolléga abbahagyta, disszidált, nem sikerült neki és így tovább. Én sosem adtam fel, mindig megvolt a magam zseniális kis társasága, akikkel együtt megpróbáltunk valami maradandót csinálni, de az elején – mint ahogy az már szóba került – nekünk sem jöttek össze a nagy álmaink. Ott álltunk a színpadon világmegváltó vágyakkal, világsztárok akartunk lenni lemezekkel, turnékkal, lehetett csajozni is, nagyon jól éreztük magunkat, de nem sikerült befutnunk, még ha valami mindig be is jött. Egyetlen dolog viszont roppant pozitív volt akkoriban, ami ma már nem jellemző, és ez nagyon fontos: rengeteg zenekar volt, és mindnek adott volt a lehetőség a munkára, a bemutatkozásra. A naggyal együtt csak Budapesten tíz ifjúsági park működött, szerte az országban nyitva álltak a művelődési házak. Ezekben rengeteg programot szerveztek, beatzenekar azonban mindegyikben játszott. Az Illésnek a Fővárosi Művelődési Házban volt klubja, nekünk a Kőbányai Ifjúsági Klubban. Meg tudtuk magunkat mutatni, ki tudtuk magunkat próbálni. Ráadásul akkoriban nem egy-két órákat kellett egyhuzamban muzsikálni egy koncerten, hanem akár négyet-ötöt is, ismételgetni pedig nem nagyon lehetett. Vagyis minden ilyen beatzenekarnak komoly repertoárral kellett rendelkeznie. Már egészen a kezdeti stádiumban rutint tudtunk szerezni, hiszen az csak egy dolog, ha valaki a próbateremben baromi jól zenél. Ettől még előfordulhat, hogy a koncerten valami nem jön le az előadásából, és ezeket a hiányosságokat csak rengeteg élő fellépéssel lehet kiküszöbölni. A mai ufókorszakban nincs erre lehetősége a zenekaroknak. Van helyette playback meg karaoke. A sikeres zenei tévéműsorok is a karaoke-zásról szólnak, csak másképp hívják őket… Rengeteg tehetséges fiatal muzsikus van ma is, csak éppen nem tudjuk róluk, hogy kik ők, legyen szó akár rock-, akár jazz-zenészekről. Nem tudják megmutatni magukat, hiszen az igazi tehetségek helyett elsősorban azokra figyelünk, akiket a média felkap.
És akkor még nem is beszéltünk a hagyományos zeneipar válságáról.
A letöltögetős, CD-másolós korszak akkoriban kezdődött, amikor kijött a jazzes kitérő előtti utolsó albumom, a Fűszer cseppenként. Ezek a változások megrázták az egész világot. Az eladások a korábbi 40-50 ezer, sőt, 100-200 ezer után leestek tizenegynéhány-ezerre, az ember pedig vadul elkezdte kutatni, hogy most akkor mi is történhetett. Nem is a pénz miatt, hanem már csak puszta kíváncsiságból is. Aztán szép lassan kiderült, hogy nemcsak nálam ez a helyzet, hanem a másik kollégánál is, meg a harmadiknál is, meg a negyediknél is… Ezekkel a változásokkal együtt kell élni. El kell fogadni, hogy mi egy élő zenekar vagyunk, ahol el kell tartani a muzsikusokat, minket pedig már nem az tart el, hogy megjelenik a CD-nk, hanem a munkánk által tudunk pénzt keresni. Vagyis azzal, hogy délután 4-kor beülünk egy autóba, elmegyünk Debrecenbe, Szegedre, Döbrentére vagy akárhová, és hajnalban hazajövünk. A régi dalokat nyilván követeli a közönség, az újról meg eljátszol 3-4 nótát, és bizonyítod, hogy élsz, hogy vagy. Nyilván a magyar piacra dolgozva rosszabb helyzetben vagyunk, mint például egy angol muzsikus. Ma már tehát nem lehet okosnak lenni, csak szív kell ehhez a dologhoz. Hozzászoktam, hogy mögöttem van egy zseniális társaság, akikkel alkotunk, mert belehalunk, ha nem alkothatunk. Ez nem egy színház, ahol száz este lemehet ugyanaz, mindig él az igény valami újra. A jazzes vonal sem úgy született annak idején, hogy lemezt akartunk csinálni, egyszerűen csak kísérleteztünk, és ez sült ki belőle.
A közönség megszokhatta, hogy a nagy koncertjeiden nemzetközi sztárvendégek is megfordulnak. Várható ilyen vendégfellépő a 40 éves jubileumi bulin?
Mivel az én születésnapomról van szó, amit én terveztem, az meglepetés, amit pedig a zenésztársaim, arról nem tudhatok. Azt nagyon szeretném, ha a fiam ott lenne velem, ezért ugyanis mindig harcolni kell, hiszen ő a saját dolgait szeretné csinálni. Annyit tudok mondani, hogy aki eljön, az egy igazi keresztmetszetre számíthat a teljes Decca, Olympia, Generál, Tátrai Band és Charlie történetről. Úgy gondolom, remek koncert lesz, és várok mindenkit nagy szeretettel, ugyanis elképzelhető, hogy megismételhetetlen alkalomról van szó. Lehet, hogy ez lesz az utolsó nagy koncertem.
Miért?
Nem olyan egyszerű ez az egész, mint amilyennek kívülről látszik. Rengeteg energiát emészt fel egy-egy ilyen nagy koncert. Sok ilyenen vagyok már túl, mindegyik sikeres is volt, de akkor is nagyon nagy stressz ez az egész mindenféle tekintetben. Anyagi értelemben sem vicc egy ilyen nagy buli, én pedig eléggé szív-ember vagyok, és nehezen viselem ezt. Szó sincs persze arról, hogy befejezném, kisebb helyeken, klubokban ugyanúgy játszom majd, mint előtte. Éppen a koncert speciális jellege miatt szeretném, ha mindenki, akivel valaha csak együtt zenéltem, ott lenne velem akár csak egy közös fotó vagy egy koccintás erejéig, és ezt nagy valószínűséggel meg is fogjuk szervezni.
