Laikusként írni a zenéről, mégha egy immár világhírű zenei rendezvény – a Krumlovi Nemzetközi Zenei Fesztivál – ürügyén is, nehéz és hálátlan feladat. Elmélkedni néhány, a zenével kapcsolatban felmerülő problémán – bocsánatos bűn talán. Ám ha laikus elmélkedéseinkhez találunk egy szakértő partnert, máris megmenekültünk – legalábbis a teljes dilettantizmus vádja alól.
Modern zenén természetesen sok mindent érthetünk, kialakulásának oka mindenesetre ugyanaz, mint a matematikában a russelli logikáé, a geometriában a Bolyai-féle új látásmódé vagy a festészetben a nonfiguratív képek megjelenítéséé – a világnak horizontális helyett vertikális szemlélete, értése, és persze hallása. A modern zenének is, mint más művészeti ágaknak, az őselemek, az ősegység keresése volt a célja, és a keresett „zenei alapállás” magába foglalja mindazt, amit a modernizmus feldúlt vagy felfedezett: a klasszikus, hétfokú dúr-moll hangsort, a pentatóniát, a Schönberg-féle tizenkétfokú hanglétrát, az atonalitást és a népzene hangsorait egyaránt!
A határok tágítása, bővítése tipikusan modern törekvés: ez a művészeteken kívül is szinte mindenütt jellemző a mai kor emberére. De miképpen történt ez a zenében? Hogyan zajlott az Ön által „zenei alapállásnak” nevezett egység keresése?
Igen, ez így van, mármint a határokkal: én még azt is hozzátenném, hogy alig titkolt célja az emberiségnek a határok teljes megszüntetése, természetesen nem csak politikai-földrajzi értelemben. De ez más téma, jóllehet szorosan összefügg a zenével is. Szaknyelven fogalmazva a modern zene imaginatív és nem szenzuális, vertikális és nem horizontális. Ennyi az, amit általános érvényű szabályként ki lehet mondani. A modern kor zenéjének keletkezését nehéz lenne pontosan meghatározni, de Sztravinszkij és Debussy már mindenképpen az előfutárok közé tartozik. A század huszas éveitől a magyar Bartók-Kodály páros – főképpen Bartók Bélára gondolok – alighanem a modern törekvések fénykorát jelentették. Schönbergről itt azért nem szólok, mert művei számomra eltérnek a zenei gyökerek keresésétől, túlontúl sterilek, kiszámítottak, csak és kizárólag emberiek számomra. A modern zene története tehát még feltárásra vár. Az világos, amikor Bloch dialektikus és matematikai zenéről ír a ritmus és melódia szétválasztása alapján, vagy Pannwitz vokális és intstrumentális zenét említ. Ugyancsak az általam elmondottakat támasztja alá Adorno véleménye, aki határozottan különbséget tesz Sztravinszkij és Schönberg zenéje között. Bartók Cantata profanája az a mű, amely szerintem megkíséreli az előbb említett kettősségeket egységbe olvasztani, és ezt a törekvést, jóllehet nem sikerült maradéktalanul, azóta sem szárnyalták túl.
Egy magyar gondolkodó, Hamvas Béla azt állítja valamelyik esszéjében, hogy talán Brahms volt az utolsó, aki még a zene világában élt és alkothatott – őt követően egyre több a művekben a korszakkal való szembenállás, és ezzel együtt egyre kevesebb a zene...
Érdekes felfogás, és alighanem sok benne az igazság – tény, hogy Brahms zenéje az utolsó olyan munka, amelyben még nem fedezhetőek fel a modernség jegyei. Az is elgondolkodtató, hogy a zenei alapállás keresése valahogy elsikkadt a törekvések sűrűjében. Mintha ma már nem is a gyökereket kutatnánk, hanem minden igyekezetünkkel az emberi mértékek kizárólagosságát próbálnánk megvalósítani a művészetekben. És ezért lesz az emberben uralkodó az az érzés, hogy a modern művekben nem talál semmilféle megnyugvást. Világunk tükrévé vált minden, csakhogy ez a világ túlságosan emberi, megfosztva minden felsőbb hatalomnak még csak feltételezésétől is. Itt van megint Bartók és a Cantata profana – nevezik a barbár ösztönök himnuszának ugyanúgy, mint tiszta forrásvíznek. Csakhogy a kettőt földi mértékkel nem lehet összebékíteni, ehhez már szükség lenne valamiféle „klasszikus” rendezőerőre, ami azonban napjainkból hiányzik.
Wilfrid Mellers meghatározása szerint Bach Isten tánca, Beethoven Isten szava volt. A lényeg az ilyen gondolatokban a felsőbb világgal való kapcsolat, valamilyen, már meglevő rend feltételezése. Az bizonyos, hogy a modern zene is valamiféle őskép keresésének jegyében született, de vajon közelebb kerültünk-e a lényeghez bármiben is, mint Mozart zenéje által? Vajon a feldúlást követte-e a megnyugvás, a rendeződés érzése a mai zenében? Látja, én is kérdéseket teszek fel, melyekre mindketten sejtjük a választ. Nem arról van ugyanis szó, mintha a modern törekvések hiábavalóak lennének – a probléma ott van, hogy e művek hallgatásakor hiányzik valamiféle beteljesülés-érzés, valami, ami mindenben ott van, ami nem csak „emberi, túlságosan emberi”. A zenének ugyanis igenis vannak átléphetetlen rend-elvei, mint harmónia, melódia, ritmus vagy a forma – és ezeket megszegve az embert elfogja valamilyen nyugtalanság-érzés. Mintha tiltott dolgot művelnénk, mintha egyedül lennénk – de hát ismerjük ezt, ilyen a modern ember életének majd minden pontja. De valljuk be, a modern kor embere, ha netán élvezi is a felzaklató alkotásokat, azért mindig vágyik valamilyen megnyugvásra, lezárásra, megkönnyebbült sóhajtásra – ám a legtöbb mai alkotás mintha befejezetlen lenne, mintha tagadni akarná a rendben, harmóniában való elcsöndesülés létjogosultságát.
Ön szerint hol tévesztett utat a keresés? Van-e igazán hiteles mű, és meg lehet-e állapítani valamiről, hogy trükk vagy érték?
Végleges úttévesztésről azért nincsen szó, és remélem, a törekvések a jövőben más irányt vesznek, részben legalábbis. Hogy van-e hiteles mű? A meditatív zene, amely jellemzőbb a keletiekre, mindenképpen egyfajta ős-egység nyugalmát árasztja, legyen szó tibeti tálakról vagy indiai szitárzenéről. Ez azért van, mert a meditáció az a mozzanat, melyben a világ isteni és emberi része eggyé válik, eggyé válhat. Tudjuk azt is, hogy a modern zene is keres valamiféle közvetítő nélküli formanyelvet, de hogy kik között, az már nehezebb kérdés... Vagy ott van a másik oldalon a sámánzene – kellő átéléssel és megfelelő lelkiállapotba kerülve ugyanolyan primer érzéseket kelt bennünk, ugyanúgy a gyökerekig hatol, mint a látszólag teljesen más meditatív zene. Legfeljebb az előbbi ösztöneinken keresztül, a másik pedig tudatunkon át. A klasszikus zenével már más a helyzet, hatása éppen ezért különböző, korokra és egyénekre egyaránt. De azért itt is érvényes az, hogy – ha időben hosszabb folyamat által is – mindenki képes befogadni. A modern zene az, ami elsőízben élesen megosztja az embereket, mégpedig alighanem minden időkre: van, akit idegesít, van, aki nem is vesz róla tudomást és van, aki szeretné megérteni, de képtelen felfogni szerepét és helyét az „Örök művészetek Csarnokában”. Semmiképpen sem beszélnék trükkről, ezt a műfajt, mint ahogyan az emberiségnek ezt az egész idejét én egyfajta harmadik állomásnak tartom.
A kérdés az, hogy a hármas szám esetünkben visszatérés-e az eredethez, vagy majd csak ennek megértése vezet el a „zenei alapállás” igazi megértéséhez?
Én magam ez utóbbit hiszem, vagy legalábbis szeretném hinni. Kizártnak tartom ugyanis, hogy – és most megint nem csak a zenéről beszélek – a jelenlegi állapotok bármilyen szempontból is „eredetiek”, és ezáltal végsők lennének. Valaminek jönnie kell, valamilyen végső megnyugvásnak, legyen az kezdet vagy vég az emberiség számára. Hiszen tudjuk, a kettő egy és ugyanaz...