Laikusként írni a zenéről, mégha egy immár világhírű zenei rendezvény – a Krumlovi Nemzetközi Zenei Fesztivál – ürügyén is, nehéz és hálátlan feladat. Elmélkedni néhány, a zenével kapcsolatban felmerülő problémán – bocsánatos bűn talán. Ám ha laikus elmélkedéseinkhez találunk egy szakértő partnert, máris megmenekültünk – legalábbis a teljes dilettantizmus vádja alól.
Modern zenén természetesen sok mindent érthetünk, kialakulásának oka mindenesetre ugyanaz, mint a matematikában a russelli logikáé, a geometriában a Bolyai-féle új látásmódé vagy a festészetben a nonfiguratív képek megjelenítéséé – a világnak horizontális helyett vertikális szemlélete, értése, és persze hallása. A modern zenének is, mint más művészeti ágaknak, az őselemek, az ősegység keresése volt a célja, és a keresett „zenei alapállás” magába foglalja mindazt, amit a modernizmus feldúlt vagy felfedezett: a klasszikus, hétfokú dúr-moll hangsort, a pentatóniát, a Schönberg-féle tizenkétfokú hanglétrát, az atonalitást és a népzene hangsorait egyaránt!
A határok tágítása, bővítése tipikusan modern törekvés: ez a művészeteken kívül is szinte mindenütt jellemző a mai kor emberére. De miképpen történt ez a zenében? Hogyan zajlott az Ön által „zenei alapállásnak” nevezett egység keresése?
Egy magyar gondolkodó, Hamvas Béla azt állítja valamelyik esszéjében, hogy talán Brahms volt az utolsó, aki még a zene világában élt és alkothatott – őt követően egyre több a művekben a korszakkal való szembenállás, és ezzel együtt egyre kevesebb a zene...
Érdekes felfogás, és alighanem sok benne az igazság – tény, hogy Brahms zenéje az utolsó olyan munka, amelyben még nem fedezhetőek fel a modernség jegyei. Az is elgondolkodtató, hogy a zenei alapállás keresése valahogy elsikkadt a törekvések sűrűjében. Mintha ma már nem is a gyökereket kutatnánk, hanem minden igyekezetünkkel az emberi mértékek kizárólagosságát próbálnánk megvalósítani a művészetekben. És ezért lesz az emberben uralkodó az az érzés, hogy a modern művekben nem talál semmilféle megnyugvást. Világunk tükrévé vált minden, csakhogy ez a világ túlságosan emberi, megfosztva minden felsőbb hatalomnak még csak feltételezésétől is. Itt van megint Bartók és a Cantata profana – nevezik a barbár ösztönök himnuszának ugyanúgy, mint tiszta forrásvíznek. Csakhogy a kettőt földi mértékkel nem lehet összebékíteni, ehhez már szükség lenne valamiféle „klasszikus” rendezőerőre, ami azonban napjainkból hiányzik.
Azt mondják, hogy a zene legalább 100 esztendeje a diszharmónia kérdése körül forog – márpedig ez aligha lehet az ősi forma, hacsak nem az őskáoszé... A hagyományos formák feldúlása, a barbarizmus, a népi elemek vagy a matematikai hűvösség valóban a kezdetekhez való visszatérést ígérik? Nem lehet-e, hogy ez a keresés valahol utat tévesztett? Hogy elveszett az elméletekben, a tudományosságban, az ember teremtés-vágyában?
Wilfrid Mellers meghatározása szerint Bach Isten tánca, Beethoven Isten szava volt. A lényeg az ilyen gondolatokban a felsőbb világgal való kapcsolat, valamilyen, már meglevő rend feltételezése. Az bizonyos, hogy a modern zene is valamiféle őskép keresésének jegyében született, de vajon közelebb kerültünk-e a lényeghez bármiben is, mint Mozart zenéje által? Vajon a feldúlást követte-e a megnyugvás, a rendeződés érzése a mai zenében? Látja, én is kérdéseket teszek fel, melyekre mindketten sejtjük a választ. Nem arról van ugyanis szó, mintha a modern törekvések hiábavalóak lennének – a probléma ott van, hogy e művek hallgatásakor hiányzik valamiféle beteljesülés-érzés, valami, ami mindenben ott van, ami nem csak „emberi, túlságosan emberi”. A zenének ugyanis igenis vannak átléphetetlen rend-elvei, mint harmónia, melódia, ritmus vagy a forma – és ezeket megszegve az embert elfogja valamilyen nyugtalanság-érzés. Mintha tiltott dolgot művelnénk, mintha egyedül lennénk – de hát ismerjük ezt, ilyen a modern ember életének majd minden pontja. De valljuk be, a modern kor embere, ha netán élvezi is a felzaklató alkotásokat, azért mindig vágyik valamilyen megnyugvásra, lezárásra, megkönnyebbült sóhajtásra – ám a legtöbb mai alkotás mintha befejezetlen lenne, mintha tagadni akarná a rendben, harmóniában való elcsöndesülés létjogosultságát.
Ön szerint hol tévesztett utat a keresés? Van-e igazán hiteles mű, és meg lehet-e állapítani valamiről, hogy trükk vagy érték?
Végleges úttévesztésről azért nincsen szó, és remélem, a törekvések a jövőben más irányt vesznek, részben legalábbis. Hogy van-e hiteles mű? A meditatív zene, amely jellemzőbb a keletiekre, mindenképpen egyfajta ős-egység nyugalmát árasztja, legyen szó tibeti tálakról vagy indiai szitárzenéről. Ez azért van, mert a meditáció az a mozzanat, melyben a világ isteni és emberi része eggyé válik, eggyé válhat. Tudjuk azt is, hogy a modern zene is keres valamiféle közvetítő nélküli formanyelvet, de hogy kik között, az már nehezebb kérdés... Vagy ott van a másik oldalon a sámánzene – kellő átéléssel és megfelelő lelkiállapotba kerülve ugyanolyan primer érzéseket kelt bennünk, ugyanúgy a gyökerekig hatol, mint a látszólag teljesen más meditatív zene. Legfeljebb az előbbi ösztöneinken keresztül, a másik pedig tudatunkon át. A klasszikus zenével már más a helyzet, hatása éppen ezért különböző, korokra és egyénekre egyaránt. De azért itt is érvényes az, hogy – ha időben hosszabb folyamat által is – mindenki képes befogadni. A modern zene az, ami elsőízben élesen megosztja az embereket, mégpedig alighanem minden időkre: van, akit idegesít, van, aki nem is vesz róla tudomást és van, aki szeretné megérteni, de képtelen felfogni szerepét és helyét az „Örök művészetek Csarnokában”. Semmiképpen sem beszélnék trükkről, ezt a műfajt, mint ahogyan az emberiségnek ezt az egész idejét én egyfajta harmadik állomásnak tartom.
A kérdés az, hogy a hármas szám esetünkben visszatérés-e az eredethez, vagy majd csak ennek megértése vezet el a „zenei alapállás” igazi megértéséhez?
Én magam ez utóbbit hiszem, vagy legalábbis szeretném hinni. Kizártnak tartom ugyanis, hogy – és most megint nem csak a zenéről beszélek – a jelenlegi állapotok bármilyen szempontból is „eredetiek”, és ezáltal végsők lennének. Valaminek jönnie kell, valamilyen végső megnyugvásnak, legyen az kezdet vagy vég az emberiség számára. Hiszen tudjuk, a kettő egy és ugyanaz...
