Fotók: Bátky-Valentin Szilvia

Mindössze három hónapja játszottatok Budapesten a Sziget Fesztiválon. Mit kedvelsz jobban: tízezres közönség előtt fellépni egy efféle össznépi eseményen, vagy pedig a saját közönségednek játszani egy klubban?

Eljutottunk odáig, hogy azt mondhatom: igazából mindegy. Több fázisról beszélünk: eleve van az, amikor megírsz egy dalt. Utána következik az, amikor azon gondolkodsz, hogy az így átélt saját katarzisod milyen hatást gyakorol majd másokra. És csak ezek után következik az a szakasz, amikor elkezded adagolni a közönségnek a friss szerzeményeidet. Utóbbi óriási kihívás, és tagadnám, ha azt mondanám, hogy néha nem ijesztő, hiszen minél sikeresebb egy zenekar, annál többen kíváncsiak a koncertjeire. De ha tényleg működik az, amit csinálsz, akkor egy idő után észreveszed, hogy igazából mindegy, hol játszol. Ezen a ponton a zenekarok túllépnek az aggodalmaskodáson, hogy azon emésszék magukat, vajon működni fog-e, amit csinálnak vagy sem. A Gogol Bordello már elérte ezt a pontot. Teljesen mindegy, hogy 20 embernek játszunk egy koszos patkánylyukban vagy 20 ezernek a Madison Square Gardenben, a dolog itt is és ott is jó lesz, és beindítja majd a közönséget. Hangulattól függ egyébként, hogy mikor mit élvezek jobban. Néha egy tízezres fesztivált a szabadtéren, néha egy klubot, néha csak azt, hogy a turnébuszban gitározgatunk egymás között.

Gondoltad volna valaha, hogy egyszer Madonnával állsz majd egy színpadon?

Soha az életben, de soha nem is erről szólt számomra a Gogol Bordello, vagy egyáltalán maga a zenélés. Nem az érdekelt, hogy mit érhetek el a zeném által, milyen sikereket arathatok, hanem csak meg akartam valósítani önmagamat, el akartam juttatni az emberekhez egyfajta üzenetet. Késztetést éreztem, hogy megosszak velük valamit, ami számomra fontos volt.
Egyes források szerint a csernobili katasztrófa miatt hagytátok ott Ukrajnát, de én úgy tudom, csak évekkel később jöttetek el onnan.

Te tudod jól, ugyanis 1990-ben hagytuk el Ukrajnát. Ezzel kapcsolatban valóban akadnak komoly félreértések, ilyen például az általad említett dolog is. Az interneten rengeteg hülyeség kering, a Wikipédián meg ezeken a helyeken. Fogalmam sincs, ki terjeszti ezeket a baromságokat, vagy honnan indulnak el egyáltalán ezek a pletykák… Otthagytam Kijevet, aztán éltem a rokonaimmal Ukrajna más részein, majd később utazgattunk szerteszét a világban. De szó sincs arról, hogy véglegesen otthagytuk volna az eredeti hazánkat, rendszeresen visszajárunk ma is. Persze ha az ember abban az utazó üzemmódban dolgozik, amiben mi, akkor egy idő után már elég nehezen képes megmaradni a seggén, ha éppen nincs turnén.

A székhelyetek régóta New Yorkban van. Mit szeretsz a leginkább ebben a városban?

New York volt az a város, ami megértett engem. Itt találtam meg önmagamat, ha úgy tetszik.

Azért, mert ugyanolyan színes és soha nem nyugvó, mint a Gogol Bordello is?

Ez a párhuzam ma talán megállja a helyét, de a Gogol Bordello eleinte nagyon nem olyan volt, mint mostanság. Nem ez a tarkabarka, színes, kavalkádi forgatag, hanem éppen ellenkezőleg: nagyon durva, agresszív, radikális és brutális zenét csináltunk, sokkal önpusztítóbb, elkeseredettebb dolgot, mint most. Ráadásul nem is voltunk ennyien, hiszen csak 3-4 emberből állt a csapat magja, amikor New Yorkba kerültünk. Persze tagadhatatlan: a város és az ottani művészeti élet, underground, kulturális színtér – hívhatjuk, ahogy tetszik – nagy szerepet játszott abban, hogy végül ilyenek lettünk. A koncepció és az, ami legbelül van, viszont nem változott olyan sokat, mint a felszín.

Underground bandának tartod még a Gogol Bordellót?

Azt hiszem, a Gogol Bordellóban egészen a legelejétől kezdve benne volt az a potenciál, hogy sok embert tudjon megszólítani. Mindig is túl nagy és túl sokszínű volt ez az egész ahhoz, hogy underground legyen. A gyökereink persze mélyen az undergroundba nyúlnak vissza, a totális „csináld magad”-mozgalomhoz. Senki sem tud nekem újat mondani arról, miként is működik ez az egész. Bizonyára akadnak, akik ugyanannyit tudnak a zenélésről, mint én, de olyanok nem, akik többet. Végigmentem minden egyes lépcsőfokon, kezdve attól, hogy a tulajdon kibaszott kezeimmel farigcsáltam a kibaszott hangszereimet, a tulajdon kibaszott kezeimmel ácsoltam meg magamnak a kibaszott színpadot. 14 éves koromtól kezdve írogattam fanzine-ekbe Ukrajnában, koncerteket szerveztem, bandákban játszottam, egyszóval tényleg mindent tudok erről a világról. Az igazság az, hogy egy csomó arc, aki ezekben a sokat emlegetett amerikai underground körökben mozog, hihetetlenül beszűkült, legyen szó akár zenészekről, akár újságírókról. Ezek a legbetonfejűbb, legzártabban gondolkodó anyaszomorítók, akikkel életemben találkoztam. Voltak régebbi Gogol Bordello lemezek, amiket például lehúztak a sárga földig csak azért, mert mit tudom én, mondjuk hárfa is szerepelt a dalokban. Azt mondták, ez így nem punk rock… Ezek elcseszett emberek, én pedig szarok a véleményükre. Kapják be. Fogalmuk sincs az igazi underground dolgokról úgy, ahogyan mondjuk nekem van. Azt sem tudják, mi az a Mano Negra. Akkor meg miről beszélünk, nem igaz? Számomra a punk rock sosem azt jelentette, hogy kategóriákba szorítod magadat, hanem éppen ellenkezőleg. Mindig is azokat a bandákat szerettem, akik feszegették a határokat, akik mertek újat mutatni. A Fugazit például…

Meg úgy összességében a washingtoni punk/hardcore színteret, igaz?

Igen, nagyon. Washington D.C. óriási bandákat termelt és termel ki a mai napig ezen a vonalon. Játszani is imádok arrafelé, az egyik legjobb hely az egész világon. A nagy kedvenceim egyébként a határok nélkül alkotó zenészek. Nick Cave, a Sonic Youth, Tom Waits, a Bad Brains, a Queen… Imádom Freddie Mercuryt.

Tényleg?

Naná. Mi ezen olyan meglepő?

Nem vártam volna pont tőled, hogy őt emlegeted majd.

Freddie Mercury fantasztikus volt. Az egyik legnagyobb.

A zenéteket gypsy punkként aposztrofálják...

Én aposztrofálom így. Én jöttem elő ezzel az egésszel.

Miért?

Mert gypsy punkot játszunk. Miért, te minek neveznéd?

Találóbbat aligha tudnék mondani rá.

Na látod. Segédkezet nyújtottam azoknak az újságíróknak, akik mindenáron be akarták skatulyázni a zenémet. „Mi a fasz ez? Rock? Nem. Klezmer? Nem.” Tessék, gypsy punk. Kezdjetek vele, amit akartok. (nevet)

Mi volt eddig a karrieretek fénypontja?

Rengeteg volt, nem tudnék kiemelni csak egyet. Remélem, az igazi csúcspontok még előttünk vannak. Az mindenesetre elég érdekes, hogy olyan arcok utálnak minket, akikről előzőleg azt gondoltam, jóban leszünk velük. Ilyenek például a Maximum Rock ’ N ’ Roll magazinos fickók, akik elbaszott hülye fasiszta seggfejek. Aztán ott vannak azok, akikről sosem hinnéd, hogy segíteni fognak neked, nem is fűződik hozzá semmi érdekük, de mégis barátként viselkednek. Ilyen például Madonna is, akivel igen jó viszonyban lettünk. Ő aztán tényleg nem szorul rá, hogy bárkivel is jófejkedjen, mégis segített nekünk. Játszottam a filmjében is.



Az eredeti nevetek Eugene Hütz And The Béla Bartóks volt. Miért pont Bartók Béla?

Szeretek egy csomó klasszikus zenét, de azért nem mindent. Bartókot a népzene iránti fogékonysága és az ezen a téren kifejtett tevékenysége miatt tartom nagyra elsősorban, beleértve ebbe a cigány folklórt is. Bartók a maga idejében roppant szélsőségesnek számított, nem véletlen, hogy először nem is nagyon értették, mit csinál. Előadta Budapesten azokat a nehéz, népzenei hatásokkal, tördelt ritmusokkal, furcsa, bonyolult ütemezésekkel teli darabokat, az emberek pedig kimenekültek a hangversenytermekből. „Bassza meg, mi ez? Nem gondolhatja komolyan ezt a szart!” (nevet) Aztán az idő persze őt igazolta. Óriási hatást gyakorolt rám zeneszerzőként. Soha korábban senki nem alkalmazta úgy a régi népi dallamokat, mint ő, és annak idején én is valami hasonlót akartam csinálni. Sőt, a céljaim a mai napig hasonlóak. Bizonyos tekintetben Bartók Béla volt az, aki elindított az utamon.

További fotók: www.faffyfoto.hu