Minden kultfilm csak a saját korszakának jellemzőivel együtt értelmezhető igazán. A Macskafogó több mint két évtizeddel ezelőtt valami olyat mutatott, amivel a magyar közönség egészének képzeletét megfogta. A második rész 2007-ben nem tud olyat nyújtani, ami igazán sajátos lenne, ahhoz pedig gyenge a forgatókönyve, hogy önmagában is megállja a helyét.
Most pedig tegyük félre a blablát, és szorítkozzunk csak és kizárólag a lényegre: a Macskafogó 2: A sátán macskája egyszer simán megnézhető, de nem igazán jó. Nem azért nem jó, mert a modern számítógépes trükkök jelenléte ellenére amolyan régisulis rajzfilm, hiszen az értékek akkor is értékek maradnak, ha közben a technika fejlődik. A készítők rettentően odafigyeltek a látványvilágra, és ezen a téren jelesre vizsgáztak: a figurák fizimiskára viccesek és jópofák, a két évtizedet öregedett régi szereplők átlényegülése többnyire ül, a hátterek pompázatosak, a komputeranimált részek vajpuhán illeszkednek a rajzoltakhoz és így tovább. A formát azonban nem sikerült tartalommal megtölteni, és ez baj.
Egy eleve blődlire vett animációs film folytatásától a néző nem magvas gondolatokat vár, hanem szórakoztatást, vagyis az első rész hagyományainak megfelelően egy szimplasága dacára is jópofa sztorit, szellemes dialógusokat, ütős képi és szövegi gegeket, szerethető figurákat. Folytassam? Felesleges, mindenki tudja, miről van szó. Mindebből a Macskafogó 2 csak vajmi keveset képes nyújtani, aminek egyetlen oka van, ez pedig a normálisan megírt forgatókönyv totális hiánya. Hiába lelhető fel ezernyi kreatív és tényleg roppant jól eltalált ötlet a látványvilágban – néhol szinte alig észrevehetően – , ha egyszer a történet nem pusztán lapos, hanem tulajdonképpen nem is létezik.
Egy újságíró a dzsungelben talál egy vadmacskákból álló kolóniát, akiket még nem pacifikáltak az első részből ismert kutyarobottal, fogságba esve felvilágosítja őket arról, mi is történt fajtársaikkal, mire azok megidéznek egy démont a pokolból, aki jóval bagirásabb az illendőnél, és elindulnak megdönteni az egerek egyébként rettenetesen ellenszenves birodalmát. Erre persze előkerül a kopaszodó, enyhén elhízott nemzeti hős, Grabowski, aki időközben visszavonult a spenótfarmjára, és a fémbulldog segítségével rendet csinál.
A régi figurák, így Teufel, Gatto, Safranek vagy Lusta Dick úgyszólván csak statisztálnak, az újak közül pedig csak a vadmacskák sámánja tűnik igazán eredeti és jópofa karakternek, a többiek felépítésénél ezernyi ziccert hagytak ki a készítők, ami a dzsungelborz Torzon és a film alcímében szereplő Moloch esetében különösen bosszantó. A csihipuhis végkifejlet is hirtelen és átgondolatlan, toldozott-foldozott és erőltetett.
Ha eközben legalább a párbeszédek viccesek lennének, simán tudnám szeretni a filmet, de sajnos nem azok. Az első Macskafogó intellektuálisabb, többrétegű humorának nyomai csak képileg fedezhetőek fel, az azóta szállóigévé vált mondatoknak viszont irmagja sincs, a poénok nagyrésze idióta szóvicc, melyek többsége olyan, mintha csak a L’art Pour L’art Társulat szórta volna ki őket a szemétdombra bő egy évtizeddel ezelőtt szellemtelenség okán, a legrosszabbakat pedig talán még a Mikroszkóp Színpadon is cikinek éreznék. Néha már attól fél a néző, hogy valamelyik szereplő Mórickát kezdi el emlegetni. Akad persze pár olyan poénos beszólás, ami megállja a helyét, de csupán elvétve.
A látványt tekintve aligha lehetett volna jobb a Macskafogó második része, ezért tényleg jár a dicséret, a szinkron szintén közel tökéletes – Sinkó László, Reviczky Gábor, Dörner György, Usztics Mátyás, Kern András vagy Béres Ilona brillíroznak, nem is beszélve Darvas Ivánról, akinek ez volt az utolsó munkája – , a többiért azonban nem. Egy megunhatatlan klasszikus egyszernézős folytatása ez, amivel igazából senki sem lesz elégedett. A magas nézőszám persze garantált, de ez csak és kizárólag a legendás elődnek köszönhető. Kár.
(képek: Budapest Film, www.macskafogo.net)
Neked hogy tetszett a Macskafogó 2?
