Volt már kezelhetetlen, dörzsölt tinédzser, földönkívülit kifektető vadászpilóta, zsaru és sok más egyéb, ezúttal pedig az emberiséget kiirtó gyilkos vírus elől megmenekülő kőkemény túlélőként láthatjuk viszont Will Smith-t. A világszerte elképesztő bevételeket kasszírozó Legenda vagyok kifejezetten ígéretesen és hatásosan indul, de tanítani lehetne, hogyan vágják módszeresen tönkre a leleményes alkotók.
Elveszve New Yorkban
Nem új ez a poszt-apokaliptikus sci-fi abból a szempontból sem, hogy hasonló filmet nem egyet láthattunk már. Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem, az itthon is jól ismert 28 nappal később is ezt a "gyilkos vírus kipusztítja az emberiséget, a fertőzöttek pedig eszelős zombikként öldökölnek" témakört járta körül bő öt évvel ezelőtt. A sztori nem bonyolult, de kellően hatásos: 2009-ben egy eredetileg rákellenszerként kifejlesztett vírus kiirtja az emberiség 94 százalékát. A túlélők nagyrésze agyatlan, eszét vesztett, állati sorba visszavedlett szörnyetegként tombol éjszakánként friss húsra lesve – a többiek pedig kihaltak. Dr. Robert Neville, a fertőzésre immunis egyetlen New York-i túlélő legalábbis így tudja, habár ennek ellenére is rendíthetetlenül küldözgeti a rádiójeleket az éterbe, miközben minden nap a kihalt metropolisz utcáit járja és megszállottan keresi a vírus ellenszerét. Minden a szokásos kerékvágásban halad egészen addig, amíg egy nap kutyája, Sam egy utcán flangáló szarvast üldözve be nem rohan egy elhagyatott házba, ezáltal olyan eseménysort indítva el, mely alapvetően változtatja meg Neville életét.
Lawrence filmje körülbelül a feléig telitalálat. Egyáltalán nem nehéz beleélni magunkat a kihalt New Yorkban kószáló magányos túlélő nyomasztó és kísérteties helyzetébe, ami nemcsak a kiválóan megcsinált környezetnek köszönhető, hanem Smith-nek is, aki kimondottan meggyőző és hiteles alakítást nyújt utolsó vendégként. A Bel-Air hercege és a Boom Shake The Room idején aligha gondolta volna bárki is, hogy egyszer majd egyedül is elvisz a hátán egy efféle mozit, de mégis ez a helyzet. Tenyérizzasztó, kellemetlen érzéseket és gondolatokat ébresztő egy óra ez – amit aztán sajnos sikerül is jól lerombolni a folytatásban.
Halál a számítógépes figurákra!
Megszokhattuk már, hogy Hollywoodban valami miatt senki sem veszi észre, mennyire szánalmasan gyengék és nevetségesek az élőszereplős filmekbe utólag számítógéppel beleszuszakolt karakterek kivétel nélkül, Gollamtól kezdve egészen Garfieldig. Lawrence eredetileg igazi statisztákkal vette fel a hordákban vadászó, vérszomjas mutánsok akcióit, de a végeredménnyel nem volt elégedett, ezért aztán utólag rájuk nyomatott egy rakás CGI-effektet. Fogalmam sincs, milyenek lehettek azok a jelenetek, amiket a rendező nem tartott kellően életszerűnek, de ha az a megfelelő és üdvös, amit itt láthatunk, akkor nem is akarom tudni. Ne kerteljünk: megveszekedetten ócska és bazári a végeredmény, nem is nagyon lehet kibírni röhögés nélkül, ami ugye nem feltétlenül válik egy komolynak, heroikusnak és megrázónak szánt film megítélésének javára.
A másik probléma, hogy sajnos nem sikerült elkerülni a jellegzetesen amerikai, ostoba és hatásvadász szájbarágósdit sem, pedig ez azért nem egy agysebész történet, amit még külön meg is kellene magyarázni a hülye nézőnek. Amikor például Smith Bob Marleyról elmélkedik, óhatatlanul is felrémlik az ember előtt az elnök beszédének rémképe a Függetlenség napjából – és ismét nem tud komoly maradni.
Kár, mert az indítás ígéretessége alapján akár azt is lehetett hinni, hogy itt egy várva várt újabb „nagy” film. Nos, nincs itt. A Legenda vagyok összességében sajnos nem képes a tipikus és unalomig ismert hollywoodi skatulyák fölé emelkedni, ami a film első felében megvillantott értékek miatt különösen bosszantó. Abba pedig inkább bele sem akarok gondolni, milyen lesz a folytatás, a Warner a hatalmas siker miatt – 77,2 milliós nyitóhétvége, 19 nap alatt 332,1 milliós összbevétel világszerte – ugyanis már leszerződtette Richard Mathesont egy újabb rész sztorijának megírására.
Neked hogy tetszett a Legenda vagyok?
