"Annyira szép vagyok, hogy kénytelen voltam beiratkozni egy csúfító szalonba" - ez az önironikus kijelentés az olasz zene, film és média egyik meghatározó egyéniségétől származik, aki valójában sosem külsejével, hanem hangjával, mozgásával, humorával, idősödvén pedig közéleti éleslátásával hódított és hódít ma is. Adriano Celentano vasárnap töltötte be 70. életévét.

A kistermetű, lóarcú, fiatalon kopaszodó "Cseles Csávó", ahogyan Magyarországon sokan emlegetik, Milánóban született 1938. január 6-án, a déli Puglia tartományból északra vándorolt szülőktől a Via Gluck 14 szám alatti házban. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert 1966-ban írta meg az Il Ragazzo della Via Gluck (A fiú a Gluck utcából) című, máig rendkívül népszerű dalát, amelyet nyugodtan nevezhetünk az első "környezetvédő" rockdalnak: "Ahol egykor mező volt, most egy város áll // és az a ház a zöld közepén, hol van már?" - énekelte.

Hamar kimaradt az iskolából, órásnak tanult, szabadidejében ma is szívesen szerelget. Tizennyolc évesen érintette meg a rock and roll, és az addig "belcantós" Itáliában ő lett az első olyan énekes, aki rekedtes hangján hitelesen adta elő a rockot "rongylábfigurákkal" színesítve a színpadon. Később állandó jelzőjévé vált a "szuperrugóláb" ("supermolleggiato") hihetetlenül könnyed mozgása miatt. 1959-ben már országos sláger volt első kislemeze, az Il tuo bacio é come un rock (A csókod mint egy rock), 1960-ban pedig Federico Fellini hívta őt az Édes élet című filmhez, amelyben Adrianónak éttermi énekesként kellett szórakoztatnia Anita Ekberget.

A nagy áttörést az 1961-es Sanremói fesztivál jelentette, amikor a 24 mila bacival (24 ezer csók) ugyan csak második lett, de megteremtette azt a stílust, amelyben egyedülálló lett a rock lendületének és az olasz melódiáknak vegyítésével. Nélküle nem lett volna soha sem Toto Cutugno, sem pedig Eros Ramazzotti.

Celentano népszerűsége olyan meredeken ívelt felfelé, hogy 1962-ben már saját "klánt" hozott létre zenész barátaiból és feladatának tekintette új tehetségek felfedezését is. Néhány év után azonban a csapat felbomlott, a társak kinőtték magukat és nem viselték el Adriano "despotizmusát". A főnök közben ontotta legnagyobb sikereket, amelyek közül az Azzurro világsláger lett, de az olasz köztudatban ma is ott van a La coppia piú bella del mondo (A világ legszebb párja), amelyet feleségével, Claudia Mori színésznővel énekelt együtt, a La Pelle (A bőr) című, rasszizmus elleni dal, a romantikus Storia d,amore (Szerelmi történet) vagy a Gluck folytatása, a Serafino.

Az első dalból eredetileg Pier Paolo Pasolini szeretett volna filmet forgatni, a második viszont már igazi filmzene lett: Pietro Germi alkotásában Celentano - aki számos könnyed zenés komédiában szerepelt már addig is - tehetségéhez méltó szerepet kapott a naiv, mindenéből kiforgatott hegyi pásztor szerepében. Még a milánói örökrangadót, az Internazionale-Milan derbyt is megénekelte. Ugyanakkor az 1970-es sanremói győztes dala, a funky-s Chi non lavora, non fa l,amore (Aki nem dolgozik, ne is szeretkezzék) meglehetősen nagy viharokat váltott ki, hiszen akkoriban tízmilliós országos sztrájkok rázták meg Olaszországot. Különösen az akkor még kommunista Gianni Morandi támadta őt, később azonban kibékültek: Gianni "megtért", Adriano pedig - főleg a "berlusconizmus" hatására - balra tolódott.

Dalsikerei az 1970-es évektől is folytatódtak, de ekkor már egyre inkább a filmes karrier foglalkoztatta: játszott pitiáner alvilági bandavezért, szélhámost, de mozgássérült szakszervezeti vezetőt is, olyan partnerei akadtak, mint Anthony Quinn, Sophia Loren vagy Marcello Mastroianni és a legtöbbször Claudia Mori. Hamarosan a filmrendezésbe is belekóstolt, legjobb filmjének az 1974-es Yuppi Dut tartják, a leghangosabb botrányt azonban az 1985-ös Joan Lui váltotta ki, amelyben Jézus reinkarnációjaként jelenik meg és tévésztár lesz. Az elmúlt másfél évtizedben viszont éppen e médiumban öregbítette a legjobban népszerűségét. Többször is keresztülvitte a közszolgálati RAI csatornán, hogy önálló show-iban szabad kezet kapjon.

Az egyik legnagyobb sikert az 1999-es Francamente me ne infischio (Őszintén szólva fütyülök rá - utalás Clark Gable Elfújta a szél-beli híres mondására) című, négy estét betöltő műsorával aratta, ahol nem csupán saját énekesi pályafutását tekintette át több barátja és tanítványa, valamint rangos vendégek, Joe Cocker, David Bowie, Compay Secundo segítségével, hanem az összekötő szövegekben és az általa készített sokkoló hatású rövid filmekben számos, a közvéleményt foglalkoztató erkölcsi-társadalmi kérdésben foglalt állást. Ezt már csak a 2005-ös, ugyancsak négyrészes Rockpolitik című műsora múlta felül, minden idők legnézettebb televíziós show-jaként, amelyet a Berlusconi-kormány erőnek erejével cenzúrázni akart. A dalokról sem feledkezett el: a latinos Per sempre (Örökre), a Cutugno-féle Soli (Egyedül mi) természetes módon kapcsolódtak "klasszikusaihoz", amelyek mondanivalója a XXI. század elején is aktuális.

Forrás: MTI