Állandóan visszatérő kérdés, hogy vajon lesz-e nekünk, magyaroknak valaha is igazi zenei világsztárunk, és ha igen, vajon mikor. Nem olyan, akit már bizonyíthatóan láttak külföldiek is az élete folyamán, és nem is olyan, aki rendszeresen fellép külföldön – ilyenek ma már szerencsére szép számmal akadnak a The Moogtól kezdve a Superbuttig, még ha a széles közönségrétegeknek nincs is fogalmuk a létezésükről.
A „mi lett volna, ha…?” típusú kérdéseknek ebben a tekintetben sincs különösebb tetejük, pláne, hogy manapság a szó rollingstonesi-michaeljacksoni-miegymás értelmében véve a régi nagyokat leszámítva már nem is léteznek igazi világsztárok. Másrészt az alulról jövő megmozdulásokra itthon még annyi fogékonyság sincs, mint tőlünk nyugatra, és ez nemcsak az oly gyakran univerzális gyógyírként emlegetett civil kezdeményezésekre jellemző, hanem a könnyűzenére is. Elfásultunk, a sarki klubban nyomuló, félrefésült hajú indie-reménység éppúgy nem érdekel minket, mint a két sarokkal arrébb tarisznyás bölcsészeknek zenélő harcsabajuszú etnorock-társulat vagy a fordított keresztekkel teleaggatott, kriptaszagú black metal formáció.
Persze közhely: nem attól érték valami, hogy a csapból is folyik, és tinédzserek milliói tapétázzák ki vele a szobájuk falát, a másik oldalon viszont az a kérdés, hogy miért is akarunk mi mindenáron magyar világsztárt, nemzetközileg elismert magyar zenei előadókat, amikor még azokat sem vagyunk képesek megbecsülni, akik itthon alkotnak valamit?
Lavírozás a periférián
Tetszik vagy sem, Magyarország könnyűzenei szempontból mindig is a periféria része volt és az is marad. Évekkel lemaradva kullogunk az aktuális tuti után, ami aztán megreked a Kárpátok bércei között, és áporodott, kellemetlen ájert árasztva hosszasan itt is marad, méghozzá többnyire műfajfüggetlenül. Zenészekből persze nincs és soha nem is volt hiány, de külföldre dolgozni csak a perifériáról befelé mozdulva lehet igazán. Ékes példa erre az alternatív vonalon mozgó, évek óta Londonban tevékenykedő The Puzzle vagy a Mezőkovácsházáról elszármazott brutálmetal Ektomorf.
Ektomorf
Utóbbiak az itthoni érdektelenségbe belefáradva néhány évvel ezelőtt áttették székhelyüket tőlünk nyugatabbra, és a kontinens legnagyobb vonatkozó műfajban mozgó kiadójának égisze alatt zenélnek és turnéznak. Izgalmas csavar, hogy az Ektomorf tagságából ketten is roma származásúak – nem kell ecsetelni, mit kaptak a nyakukba itthon a saját közönségüktől, amikor először építettek be a riffek közé cigány folklorisztikus elemeket. Ezeknek a hangoknak nem kis szerepe volt a távozásukban. Pár évvel ezelőtt volt szerencsém interjúzni a banda vezetőjével, Farkas Zoltánnal, aki annyiban foglalta össze a lényeget: el kellett menniük itthonról, mert senkinek sem kellettek. Amikor pedig Európában elértek egy szintet – persze távolról sem sztárstátuszt, még underground mércével sem, de egy korrekt középkategóriát mindenképpen – , és egy jól futó nemzetközi turné résztvevőjeként visszajöttek Budapestre, a helyszínre kivonuló magyar zenetévé rétegzenei műsora tudomást sem vett róluk. Ez persze csak egy kiragadott példa, de jól jellemzi a hazai szemléletet.
Saját ízek
Az utolsó, akit úgy akartak legyömöszölni a hazai közönség torkán, mint azt a magyart, aki majd jól leigázza a világot, Király Linda volt, zeneileg nem kevés „exportáljunk Kínába rizst” jelleggel, inkább ne is emlegessük fel a témát, pont a himnuszos affér után össznépi közröhej tárgyává vált énekesnő jár így a legjobban. A jelenség azonban nem egyedi, és kísértetiesen hasonló ahhoz, mint amikor Erdős doktor éppen azt találta ki ilyen-olyan okokból kifolyólag, hogy na, majd ha más nem, akkor a Neoton. A helyzet viszont sajnos az: önmagunkban nem vagyunk annyira egzotikusak, hogy csak és kizárólag a magyar származás eladjon valamit igazi plusz tartalom nélkül. Külső-Montanában, Würzburgban vagy Tokióban soha az életben senkit nem fog érdekelni egy sufniból feltuningolt harmadvonalbeli magyar popprodukció, ami sajátosságai és eredetisége alapján akárhol készülhetett volna. Hacsak nincs mögötte orbitális pénz. Ellenben miért fektetne valaki – szükségszerűen külföldről – orbitális pénzt egy tizenkettőegytucat magyar zenei termékbe, ha gyakorlatilag teljesen ugyanazt megkapja saját magához közelebb is, és jóval kevesebbet kell vesződni vele?
És itt érkeztünk el a lényeghez: hogy van az, hogy habár az úgynevezett világzene évek óta nemzetközi trendnek számít, az egyébként bivalyerős hazai folk rock-színtér eredeti, tényleg autentikus magyar ízekkel telített, sajátos, értékes és egy nyitottabb külhoni számára is érdekes zenét produkáló képviselői közül senki sem vált igazán ismertté nemhogy világszerte, de még Európában sem? És itt most nem a jelenlétről, külföldi koncertekről beszélek, hanem komoly teltházakról, fesztiválfellépésekről, eladott lemezszázezrekről. Ha olyan zenei szuperhatalmak, mint Mali, a Zöld-foki Szigetek vagy Kuba mind-mind ki tudtak állítani olyan figurákat, akik szerte a világban hazájuk hírnevét öregbítik muzsikájukkal, nálunk miért nem sikerült senkinek a nagy attrakció?
Egy biztos: nem a tehetségek hiányoznak. A választ azonban már nem a zene vagy a köré épült ipar területén, hanem kultúrtörténeti-kultúrpolitikai vonalon kell keresni az elmúlt 60 év alapos elemzésével. Különös tekintettel mondjuk az utolsó 18 évre, amikor rengeteg mindent lehetett volna tenni ezen a téren is, hogy változások történjenek. De sajnos kénytelen vagyok feltételes módot használni.
