A folyamatok egyidejűségben látása – mivel mi magunk nem, vagy legalábbis csak csekély mértékben rendelkezünk eme képességgel – legtöbbször zavarba ejt. Minden bennünk élő érzés, remény és félelem, amit az idő múlása okoz, egyidőben korbácsolódik fel, és ha a látványtól gyorsan félrefordulunk, a zavar akkor sem múlik el egyhamar.

Egyidőben látni és láttatni az emberi élet metamorfózisát, ez az egyik legnagyobb csoda, amire a művészet képes – és a látvány inkább szokatlan, semmint fenyegető. A világi madonna, mint az anyaság, a gyermek, mint a születés szimbóluma, merenghetnénk is felettük zavartalan békességben, ha az az öregasszony ott nem állna, elfordulva már mindentől és mindenkitől, előző életeitől, tőlünk, el az egész világtól... Aligha lehet kétséges, hogy a Halálra figyelmezteti önmagát, a világot és a mindenkori szemlélőt – a Halálra, melyben mindenki egyenlővé válik...

És ha már összeolvad a három alak képzeletünkben, lassan eszünkbe jut két fogalom, bűn és ártatlanság, a szereposztás kezdetben nyilvánvaló, de aztán az is el-elmosódik, hiszen miért lenne feltétlenül ellentéte a gyermeki ártatlanságnak az öregasszony bűnössége, s vajon a kettő közül melyik jellemzi inkább az anyát, aki életet ad a halálnak?


Nem, a dolgok semmiképpen sem ilyen egy-értelműek, ez most már bizonyos, és arra gondolunk, hogy a kisgyermek csügghetne ugyanilyen odaadással az öregasszonyon is, azazhogy a Nagymamán, hiszen lám, őt nem riasztja még a test öregsége, az idő ráncai a bőrön, és őáltala mi is másképpen tekinthetünk már rá, az idő múlására... A mégnemtelenség és a már-nemtelenség találkozása az, amikor a kisgyermek oly boldogan ül meg nagyanyja vagy dédanyja karján, hiszen mégiscsak ő a gyermek, a világ közepe, kezdete és vége, anyaság, nagymamaság és dédanyaság csakis őérte van és a gyermek azzal, hogy nem tesz különbséget fiatal és öreg, szép és rút között, elveszi a mi vétkeinket is és értelmet ad a földi lét örök körforgásának...

Most már a test mulandőságát látva is el tudunk mosolyodni, hiszen valójában egyszemélyben voltunk, vagyunk és leszünk gyermekek, apák és anyák, nagypapák és nagymamák, hiszen a test, mely megfárad és összetörik az időben, mégiscsak hordozója valaminek, ami túl van téren és időn, valaminek, ami többek között éppen a művészet tükrében lesz előttünk is láthatóvá. A művészet pedig végülis nem más, mint az emberiség talán legöregebb, legifjabb, legkedvesebb és legátkozottabb, téren és időn kivüli, androgyn gyermeke...

Ha nem létezne a művészet különös tükre, ha nem lenne emlékezet, amely valójában a művészet legfőbb forrása, akkor talán tudomásunk sem lenne arról, miben is áll test és idő összefüggése... Ha nem láthatnánk a művészet tükrében a földi lét változásait, talán kevéssé rémitene minket az Idő hatalma. Ám amikor már-már elborzadunk már-már elborzadunk egy ilyen időn-kivüli tükörbe pillantva, amikor már legszivesebben szaladnánk ember-tükreink elé, hogy lám, mi azért még nem vagyunk ilyenek, akkor tekintetünk megnyugszik a gyermeken...

És rájövünk, hogy az az öregasszony valójában nagymama is, és a kisgyermek nem félne és nem viszolyogna tőle, mert ő még tudja, hogy egyszerre voltunk, vagyunk és leszünk gyermekek, anyák és nagymamák, újszülöttek, érett felnőttek és öregemberek, hogy születés, élet és halál egyazon létnek három állomása csupán, hogy a test vonzó fiatalsága és rémisztő öregsége csupán a felszin... Hogy ott van mögötte a Lélek, vagy bárminek nevezzük is, valami, ami értelmet ad ennek az egésznek, és akkor elmosolyodunk végre, hiszen a lényeg másutt van, a Szeretetben, amely nem függ a test időbeli változásaitól, amely túl van jón és rosszon...

Igen, amíg a képen, a térben – és önmagunkban – képesek vagyunk felfedezni és középpontba állítani a szeretetet, addig nincs is semmi baj, bárhol is vagyunk az időben...