Ezen a héten az ambíció a téma. Nehéz ezzel a rakat idegen szóval mit kezdeni… fenemód szeretjük használni őket, jól, rosszul, helyesen, helytelenül. Későn cseperedő nyelvi öntudatunk öröksége ez. No meg a műveltség fitogtatásának ambíciója.
Sebaj. Minél többet használjuk őket, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy félreértjük egymást. Hisz ez még ékes magyar nyelven beszélve is gyakran megtörténik. Rá se rántsunk, a lényeg, hogy magunkat értjük, még is csak az a legfontosabb, nem?
A korban, amelyben jelenleg élünk csak úgy buzog az ambíció. Ambiciózus emberek ambicionálják ambíciójukat. (Becsvágyó emberek törekszenek a dicsőségre, vagy ha úgy tetszik törekvő emberek iparkodnak kielégíteni becsvágyukat.) Legalábbis azok, akiket jobban látunk, mert (ambíciójuk révén) a közszereplés valamely formájához jutnak. A lakótelepi ablakok mögött, a buszokon, metrókon, a kocsmákban és a faluszélen kilátástalanság, reményvesztettség vagy egykedvűség – ott nem buzog az ambíció.
Van ebben a szóban valami lekicsinylő (pejoratív). Ennek kiküszöbölésére találta ki a leleményes magyar az „egészséges ambíciót”. Utánanéztem szótárakban, naná, hogy nem egyeznek, de a becsvágy mindenütt felbukkan. A rómaiaknál korteskedés volt, vagy még inkább lobbizás: „körüljárás”, hivatal vagy pozíció megszerzése érdekében. Nem tehetséggel, nem szaktudással, nem rátermettséggel, hanem ambícióval. Mellesleg a törvény tiltotta.
Becsvágy és törekvés (nem törtetés!... de szép a mi nyelvünk…) nélkül nem ember az ember. Izeg-mozog bennünk a valamit akarás, a többre, jobbra vágyás.
Hol kis tettekben, hol nagyokban nyilvánul meg. Valamit kezdenünk kell ezzel a rettentő teherrel és munkával, amit úgy hívnak: élet. A becsvágy dolgozik bennünk, és visszajelzést, elismerést vár cserébe. A kutya is kap jutalmat, amikor idomítjuk, és századszor is szépen leül.
Az ambícióval önmagában nincs is semmi baj, a korral és a közeggel, annál inkább. Ahol a tartalom nélküli ambíció, ügyeskedéssel, elszántsággal, szép vagy harcos csomagolásban, mondandó és felelősségvállalás nélkül célra jut. És ím, ott a dicsőség. Kedvenc helyemen, a parlamentben, és a hasonló színvonalú kereskedelmi csatornákon és bulvársajtóban az egy négyzetcentire jutó ambíció-sűrűség meglehetős. Hol van mögüle a képesség, a szakmaiság, a tudás, a többre-jobbra vágyás? Tombol a puszta magabiztos ambíció. És mért ne tomboljon, ha értékelik.
Az ambícióhoz kéne egy kis önismeret és kételkedés. (Legalább egy csipet, mint a húsleveshez a sáfrány.) Az egyik dolgunk, a másik adományunk. Egyik sem tartozik erősségeink közé. Nem érezzük feladatunknak, hogy kérdéseket tegyünk fel önmagunknak, hogy tisztában legyünk azzal, mire is vagyunk képesek. Hogy aztán annyit vállaljunk csak, amit bizton, jó eredménnyel el tudunk végezni. A kérdésfeltevés könnyen veszélybe sodorhatja létünket, elveszíthetjük önbizalmunkat, és isten ments az őszinte válaszoktól. Mire mennénk velük?
Könnyebb nem gondolkodni és elvállalni. Nem rendeztem még filmet, és igaz, hogy az egy másik szakma, de menni fog ez. Nem beszéltem még soha választékosan, értelmes, összefüggő mondatokban, de nyilvánvaló, hogy jól tudok majd műsort vezetni. Nem vagyok kíváncsi az emberekre, de jó interjúkat készítek. Voltam egyszer kontakttánc kurzuson, most koreográfus vagyok. Mért ne lehetnék énekes, Zoránnak is megy ez. Kifestem ezt a lakást, jól megfizetik, ez a festék? Nem ez a malter. Ma mondok egy beszédet a napirendi ülésen, bármit mondhatok, úgysincs következménye. Mondok egy uszító beszédet nagy tömegek előtt, van következménye. Hurrá, ez volt az ambícióm. Majd később visszavonom.
Eszembe jut egy régi, gyerekkori vicc, jobb mutatni, de azért elmesélem:
- Tessék mondani, erre van a balettintézet?
- Igen, kisasszony, erre.
- Köszönöm szépen – mondja az ifjú hölgy, és tovább sántikál.
Sántikálunk, barátaim, sántikálunk. És ritkán nézünk tükörbe, hogy ezzel a közhellyel boldogan éljek. Pedig ez is lehetne a törekvésünk. Nekem például jelenleg ez a legfőbb ambícióm. Hogy reggelente, ha elhúzom a lábam a tükörig, feltegyek néhány kérdést magamnak, mondjuk például azt, hogy képes leszek-e hetente kétszer jó minőségű írást adni a Kultúrpartnak, olyat, aminek van mondandója, értelme és érdekli az embereket. Egyelőre nem tudom. De megpróbálom. (Nem vagyok író, mért ne írhatnék?) Remélem, szól majd valaki, ha nem megy.
