Nekem jó volt. Ennyi. Hát nem ennyi. 5.330.000 google találat, például. Aztán ott az a rengeteg, ostoba dalszöveg, hogy a film pereg tovább, meg mozi az egész világ, meg te is lehetsz rendező… Schwarzenegger minden szombat este, menetrendszerűen megmenti, és/vagy elpusztítja a világot. Mi pedig – szociológiai értelemben is – örömmel követünk filmes mintákat. Úgyhogy nem ennyi, sokkal több.
Ha romlanak, illetve felhígulnak a történetek, a szakrális helyek is bedőlnek. Esetünkben bankfiók, illatszerbolt, parketta szakáruház költözik a gipszstukkós zsöllyék helyére (Bartók, Csokonai, Ipoly, az Ugocsából legalább könyvtár lett, ha még az). Ahol ma lekapom a dezodorom, ott Cserhalmi György kísért, Maximillian von Zedlitz báró cilinderében.
Persze, ha jártunk volna moziba… De nem jártunk. Nem kellett az sem. Hagyjatok engem békén a rendszerváltással, meg a megváltozott helyzettel, a piacgazdasággal, a burzsoázia diszkrét bájával! Rettenetesen unom. Még a filmszemlénk is egy nyomorult plázában van, mert egy európai kultúrváros egyetlen filmszínházat sem képes felmutatni. Nem kellett, pajtikáim, ez van. Egy fiatal, egyébként jó képességű ismerősöm nemrég igazi megdöbbenéssel állapította meg, hogy a Négyszáz csapás (François Truffaut, ez egy filmrendező) fekete – fehér, nem színes. „Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol.” Az. De még mekkora.
Folytatás a Mozgóparton.
Tarr Béla
Tarr Béla 1955-ben született, tizenévesen kezdett amatőr dokumentumfilmezéssel foglalkozni. Mialatt hajógyári munkásként dolgozott, felfigyeltek rá a Balázs Béla Stúdió fiatal filmesei, akik "kívülről behozott" emberként pénzt és nyersanyagot biztosítottak számára. 22 éves volt, mikor a stúdió pénzéből elkészítette első nagyjátékfilmjét, a Családi tűzfészket. Tarr eredetileg dokumentumfilmet akart csinálni egy kilakoltatott pesti családról, azonban a rendőrség nem engedte a helyszín közelébe. Ekkor döntötte el, hogy dokumentum-játékfilmet készít a témáról amatőr szereplőkkel, valós helyszíneken, improvizált dialógusokkal. Az amatőr költségvetésből, bármilyen fizetség nélkül hat nap alatt elkészített film egycsapásra ismerté tette a fiatal rendező nevét és a magyar dokumentarista film leghíresebb alkotásává vált.
Tarrt első filmje bemutatása után felvették a Budapesti Filmművészeti Főiskolára (ma Színház- és Filmművészeti Egyetem), ahol 1981-ben végzett. Főiskolai évei alatt leforgatta a bemutatkozó filmjéhez hasonló, szintén dokumentarista stílusú Szabadgyalogot. Főiskolai vizsgafilmjeként elkészítette a Macbeth tévéjáték változatát Cserhalmi György főszereplésével. Szintén 1981-ben Tarr több más fiatal filmessel megalapította a Társulás Filmstúdiót, melynek feloszlásáig (1985-ig) tagja.
1982-ben forgatta Tarr a még mindig dokumentarista stílusú, de immár profi színészeket felvonultató Panelkapcsolatot, melyben Koltai Róbert és felesége Pogány Judit egy lakótelepen élő házaspár mindennapjait ábrázolták meglepő realitással. 1984-ben készült az Őszi almanach, mely a rendező első eltávolodása a realizmustól, egy szándékosan szürreálisabb, stilizáltabb alkotás. (Egyben Tarr egyetlen színes nagyjátékfilmje.)
Az 1987-es Kárhozat jelentette azt az ugrást Tarr számára, mely meghatározta az elkövetkezendő két évtizedben készített filmjeit. A Kransznahorkai László novellájából, Víg Mihály zenéjével készített film nem csupán egy virágzó munkakapcsolatot, de egy átfogó stílust is elindított a magyar filmművészetben. A fekete-fehér, lepusztult tájon játszódó, lassú és nagyon hosszú (többször akár tíz perces) snittek, a meghatározóvá válnak a rendező művészetében.
Ezt a vonalat viszi tovább az 1994-ben bemutatott, hét és félórás gigantikus mű, a szintén Kransznahorkai műből készült Sátántangó.
