A Napra zenekar ritka gyorsasággal robbant be a köztudatba tavaly megjelent első, Jaj, a világ! című lemezével. A Fonogram díjátadón a legjobb világzenei albumnak járó díjat elhozó csapat énekes/gitárosával, a Barbaróban is zenélő Both Miklóssal ültünk le beszélgetni ambíciókról, zenéről, eredményekről.
Fotók: Ury Lilla
Nem. Volt olyan a zenekarban, aki számított rá, de engem meglepetésként ért a dolog, mert ahogyan a díjátadón is mondtam, olyan erős mezőny jött össze, hogy akárki megérdemelte volna a díjat. Ha más nyer, akkor sem lett volna bennem keserűség éppen emiatt.
Számít egy ilyen díj egy olyan zenekar életében, mint a Napra? Előrébb juttok-e egy efféle elismerés által, vagy pusztán csak jó érzés?
Ezt nem lehet így megítélni. Egy zenekar egy közösségben tudja értelmezni magát, és ha ez a közösség visszajelez akár jelen esetben egy ilyen díjjal, az mindenképpen bíztató.
A lemezetek lassan fél éve jelent meg. Levonható-e már bármiféle következtetés azt illetően, hogy mire volt elég?
Egyelőre nem vonnék le komolyabb következtetéseket, mert még sokat várunk a lemeztől: most készül a videoklip, és persze jön egy nagyon erős fesztiválszezon is, ami kicsit más lesz, mint a tavalyi, hiszen már kint van a boltokban az album. Tavaly még úgy játszottunk a fesztiválokon, hogy a lemezt nem lehetett kapni, hiszen az szeptember végén, október elején jelent meg. Egyre inkább szeretnénk külföldön is mozgolódni, indul a kinti promóció is. Kicsit le vagyunk maradva, körülbelül mostanság érjük be magunkat. Azt hiszem, úgy év vége táján lesz majd értelme mérleget vonni arról, mire is volt elég ez az első anyag.
Nagyon fiatal vagy, és ennek ellenére kifejezetten régen mozogsz folkzenei körökben. A te korosztályodra nem az a jellemző, hogy ebben a közegben találja meg magát.
Végigjártam én is gyerekként az amerikai iskolát, ahol elsősorban Jimi Hendrix és John McLaughlin gyakoroltak rám óriási hatást. Mindkettejük összefogta a régit és az újat: esetenként más autentikus zenét ötvöztek hihetetlenül innovatív és friss dolgokkal. Utána, olyan 14-15 évesen a figyelmem a komolyzene felé fordult, először Bartókot hallgattam, aztán később „szerteágaztam”: Liszt Ferenc, Debussy, Pendereczki, Schnittke, Sofia Gubaidulina… A népzenéhez Bartókon keresztül jutottam el: ahogy egyre mélyebbre ástam magam a munkásságában, láttam, hogy mennyire kikerülhetetlen alappillére a népzene. Sokakkal ellentétben tehát nálam fordított volt a sorrend: először Bartók szemüvegén keresztül ismertem meg a népzenét, és csak utána kezdtem el vele a maga eredeti voltában foglalkozni. Mondanom sem kell, elementáris hatást gyakorolt rám. Ezek a hatások jelentik a Napra zenei alapját. De igazából az ember háztartásában annyi zenei hatás munkálkodik, hogy az a gyakorlatban megfoghatatlan, és ezekből számos öntudatlanul aktivizálódik, hogy aztán ezeket a mindennek a legvégén álló rendezőelv igazgassa, amelynek a neve ízlés.
A Napra megközelítése elég rockos, mennyiben látszik ez a közönségetek összetételén?
Nagyon eklektikus közönségről van szó, mert ez egy olyan zene, aminek nincs feltétlenül hagyománya. Érzem a koncerteken, hogy elég nyitott közegben muzsikálunk. Vannak, akik a népzenei körökből érkeztek, és vannak, akik a rockos dolgok felől. De azt gondolom, hogy ez a kérdés teljesen lényegtelen.
Számodra egyébként jelent valamit az a kifejezés, hogy világzene?
Nem, de ugyanígy az sem, hogy rock. Nyilván a kifejezés hallatán nekem is egy kategória ugrik be, de valójában azt be kell látnunk, hogy a rock kifejezés egy-két nagyon tágan értelmezett stiláris jegyet leszámítva ugyanúgy hatalmas zenei anyagot foglal magában. A világzenét is ilyen értelemben nevezhetjük tág kategóriának már eleve az anyanyelvi vonatkozások miatt is. Anyanyelv alatt azt értem, hogy például a Kárpát-medence tájékán teljesen másként fogják meg a harmonizálást, a dallamokat, a hangszerelést, mint mondjuk Amerikában. Mi a Kárpát-medence zenei hagyományait vesszük alapul. Említetted, hogy rockos a zenénk: persze, hogy az, hiszen 2008-at írunk, én pedig gitáros vagyok a magam megkerülhetetlen hatásaival.
Mennyire üti a Naprában kifejtett tevékenységed a Barbaróban végzett munkát?
Semennyire. Amikor a Művészetek Palotájában egymás után lépett fel a két zenekar, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire jól tud működni párhuzamosan a Napra és a Barbaro. Teljesen más technikát kíván meg a kettő: utóbbiban egyfajta atmoszférikus, színező jelleggel játszom, míg előbbiben a dallamvezetésért felelek. A Naprában használok egy négyhúros gitárt, ami hegedű-hangolású. Az ének is teljesen más.
Nem megterhelő egy ilyen kettős koncert?
De, éppen ezért nem is csinálunk ilyeneket. Annyira más embert, más gondolkodást kíván a két zenekar, hogy nagyon fárasztó egy dupla koncert. Ugyanakkor a legutóbbi fellépés szükségszerű volt.
26 évesen mennyire tudsz érvényesülni a Barbaróban olyan régi motorosok mellett, mint Cziránku Sándor vagy Herpai Sándor?
Az ember úgy tud érvényesülni – ha ez erről szól – , hogy először fogsz egy szituációt és átgondolod. Amikor meghívtak a Barbaróba, hosszasan gondolkodtam azon, hogy vajon mivel lehet más, esetleg több a zenekar az én belépésemmel, és bizony volt egy bő két hét, amikor azt gondoltam, hogy nem fogom elvállalni a felkérést. Cziránku Sándor és a Barbaro nekem nagyon nagy hatás volt 14-15 éves koromban. Aztán leültem és meghallgattam, hogy mik azok a fő zenei gócpontok, amiket erősíteni lehetne a zenében, mik azok a motívumok, hangok, amivel még jobban ki lehetne emelni a lényeget, a katartikus elemeket. Zenészként az a dolgom, hogy értelmezzem a hangokat, és aztán fiatal füllel kihalljam, mivel tudom ugyanazokat a meglévő hatásokat még erősebbé tenni. Aquinói Szent Tamás mondta, hogy mindent értett, amit olvasott. Én ezt nem merném állítani a hangok vonatkozásában, de mindent értek, amit az eddigi zenekaraimban alkalmaztam, ez pedig nagyon fontos, bármilyen ügyetlenül is hangzik, ugyanis csak így fogod tudni továbbfejleszteni, értelmezni az eddigieket, így fogod tudni szervesen beágyazni magad egy adott szituációban. Végig előttem volt, hogy Cziránkunak ne kelljen levennie a funkciójából, hogy erősítsem az ő fantasztikus és sokszínű gitározását. Ami a koromat illeti, nyilván én vagyok a kissrác, akin az öregek összes poénja csattan, de ezt leszámítva teljesen partneri a viszonyunk.
Hol látod magadat és a zenekaraidat 4-5 év múlva?
Elsősorban zenei ambícióim vannak. Azt hiszem, jelentős lesz a differencia az első és a következő lemez között. Ehhez persze a zenekarban is le kell zajlania bizonyos folyamatoknak, mindenkinek éreznie kell, hol tartunk, mit akarunk, hiszen erről szól a zenekari munka. A saját zenénket kell továbbgondolnunk, nem pedig valamelyik angol sztárzenekarét. Így sikerülhet a harmadik-negyedik lemezre kialakítani egy teljesen új nyelvezetet.
Mit gondolsz, hol tart Magyarországon az úgynevezett világzene? Miért nincs nekünk Cesaria Evoránk, vagyis világszerte ismert és elismert előadónk, miközben a potenciál megvan?
Zenei adatok szempontjából hihetetlenül nagy tudásunk van a saját múltunkról. Nyilván jó lenne, ha le tudnánk ásni még korábbra, én is sajnálom, hogy nem kezdődött meg a népzenék összegyűjtése mondjuk 300 évvel ezelőtt, de a gyűjtések száma világviszonylatban így is nagyon magas. Ennek ellenére a továbbértelmezés mintha nem sikerülne kielégítően, pedig ezzel az anyaggal, ami a rendelkezésünkre áll, kezdeni kellene valamit. Akiket te említettél, pont ezt tették: továbbgondolták a hagyományaikat, akárcsak egy szép álmot.
