Első látásra perszehogy mindannyian ambiciózusak vagyunk, kit ne hajtana a becsvágy. Kérdés, hogy mi is az a becsvágy. Vágyálom a becsbentartásra? Óhaj arra, hogy becsben tartsanak minket? Netán – jaj, ez milyen nehéz – a becsület mezején tartani magunkat? Erre vágyni?

Hiszen nézzük csak meg – a Kultúrpart legutóbbi szavazásán azért mégiscsak többségben voltak a magukat hitelesnek tartók – száj(t)jártatók és száj(t)tartók összefogva. De hát tényleg így van ez? Valóban hitelesek vagyunk? Hiszen aki hiteles, abban nincs becsvágy – hacsak nem szorítkozunk a ’becsületre vágyás’ értelmezésre. Aki viszont hiteles és becsületre vágyik, az mondjuk nehezen tudott szavazni a feltett kérdésekre, az olyasféle ritka madár, miszerint fehér holló, alighanem egy olyan válasznak örült volna, hogy ’sajnos, hogy hiteles vagyok-e, azt én nem dönthetem el’. Mert nem vagyok hivatott erre igennel vagy nemmel válaszolni. Mert azzal elveszítem (maradék) hitelemet is.

Egyáltalán – mi az, hogy hiteles ember? Nyilván az, akinek hitele van. Ha csak a sarki kocsmában, már az is valami. Valaki azzal válik hitelessé, hogy hitelt adnak neki. Nem csak és feltétlenül a sörre, ó nem! Hanem a szavaira. Akinek hitelesek a szavai, annak hitelesek a tettei is (persze nincsenek hiteles szavak hiteles gondolatok nélkül, de ez már nagyon messzire vezet...), és az kap hitelt, akár a sarki kiskoszosban is. Ami fenn, ugyanaz lenn. Csakhogy az ilyen embernek nincsen becsvágya. Az ilyen ember egyszerűen szavahihető, megbízható, őszinte, egyszóval – hiteles. Márpedig a hiteles ember nem vágyik hitelre. Becsületre sem – mert az ott van, őbenne, a becsület egyike ama gyöngyöknek – a mélyben. Amelyről sokszor magunk sem tudunk. Amelyről csak a kívülállónak van joga ítélkezni, ha egyáltalán. Meg a Legnagyobb Kívül Nem Állónak, akit Isten néven emlegetünk, hol – nagyritkán – hitelesen, hol – legtöbbször - becsvággyal.

Aki saját hitelességéről szólni hajlandó, az gyanús. Aki becsületre vágyik, az nyilván úgy érzi, híján van annak. A látó nem azzal dicsekszik, hogy lát, hanem azt, amit lát, megosztja másokkal. Hitelesen, becsvágy nélkül. A kulturáltság nem arról ismerhető fel, hogy a kultúrára hivatkozik. Hitelesség, becsvágy (a becsületre vágyás értelmében), kulturáltság – jegyben járnak. Hitelesnek mondani önmagam, becsvágyónak lenni (a tartsanak becsben értelmében), mindez hiúság. Márpedig a hiteles személy nem lehet hiú. A becsületre vágyó, az még kevésbé. Ha a becsület valakinél hiúság kérdése, akkor az vásárra viszi a bőrét. És a vásárra vitt bőr eladó, tehát ára van. És aminek ára van, az a közkeletű mondás ellenére nem lehet becsület. A becsületnek nincs ára, mert ha így lenne, akkor az a becs(ület)vágy nem hiteles, nem elválaszthatatlan részünk. A becsületes embert becsben tartják, éppen azért, mert nem lehet megvásárolni. A hiteles embernek hitelt adnak, éppen azért, mert nem megvásárolni akar (másokat), és nem eladni akarja saját magát. A vágynak ehhez semmi köze.

A becsvágy villamosán nincs helye a hiteles embernek. A vágy villamosán hiteles emberek utaznak. Mielőtt felszállnak rá, nem vesznek jegyet. Nem lyukasztanak. A lyuk foltot kíván, és ha a becsületen folt esik, akkor végállomás, leszállás. Nem az ellenőr, hanem magunk miatt. Leszállás, és egy kis számvetés, hogy mi újság a hitelességgel. Meg hogy van-e becsvágy. Aztán megint várhatunk – a következő villamosra. Nem az a kérdés, hogy melyik jön. Hanem hogy melyikre szállunk fel.