Megszületünk. Ez egyszer biztos. No, de újjá? Ki-ki másképp definiál. Lehet-e minden nap? Nézem Chris Rea arcát a tévében. Ő kimondta. Kigyógyult a krónikus hasnyálmirigy-gyulladásából. Csak a halálfélelem motivál minket az újjászületésre? Milyen módon lehet minden újjá? Például lehet másokban is minden nap. A gyermekeinkben.
A videó megtekintéséhez Adobe Flash Player szükséges!
Szeret fotózni. Állítom, jó képeket csinál. Van szeme, hogy néha meglássa a láthatatlant. Ezért vittem most fotókiállításra, egy kis virtuális fogyasztásra. A Mai Manóban Vékás Magdolna 30 év retrospektív és Zaránd Gyula „Díszlépés” című válogatása 45 év fényképeiből. Nekem bejött. Igazi fényköltemények. Friss még a képözön a fejünkben, ő megéhezett, ezért tántorogtunk ide. Szemben ül velem, rendezett mozdulatokkal tünteti el az alig átsült krumplinak álcázott szivacs-darabkákat a szájában. Kulturáltan fogyaszt. Mint minden apa szeretem a gyermekeimet nézni, nap, mint nap részese lenni annak, ahogy fejlődnek, a legnagyobb csodák egyike, pláne akkor, amikor valami művészi hajlam tör ki rajtuk. Én is, akit kicsi gyermekkorom óta az a nagy kegyelem ért, hogy a művészetek vizén evezhettem, most a fiamat úgy nézem, mint akiben újjászülettem – egy kicsit. Kicsit közhelyesen – benne élek tovább. Egy hasonló grimasz, egy lágy kézmozdulat, egy puha hanglejtés. Isteni csoda. Ott vagyok benne és ő is bennem. Valamit folytat, amit talán én elkezdtem, vagy el kellett volna kezdenem, de nem tudtam befejezni.
Igen szeretném, ha szeretnék a kultúrát, a jó művészetet, ami képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát. Ezt vallotta Garcia Lorca a színházról. Mi az, ami több mint a gének? Mit adhatunk át nekik, mi az ami több, mint ÉRTÉK, ami maradandó és átformálja a világot, és szép - úgy görögös szemüvegen át. Hogyan mondjam el neki, miközben eszik, hogy mi is az a fogyasztói társadalom, aminek ő most a kellős közepén nemcsak hogy fogyaszt, hanem élni is fog. Hogy nemcsak a Harry Potter van, hanem Paradzsanov is meg Tarkovszkij, meg Wenders, akik újjászülték a fonnyadt saláta-gondolkodásmódomat.
Tudom, tudom ez más kor-(kór)tünet, de őket mégsem lehet spamként kezelni s a lomtárba dobni! Hogyan mondjam el, hogy a körülöttünk ülőknek is olyan e m b e r formája van, legyen az kínai, roma, fekete, vagy zsidó, és a mellettünk bizarr nyelven hangoskodó az nem idegen, hanem külföldi, és nem érthetetlenül karattyol, hanem más nyelven beszél, és ők is anyák és apák vagy lesznek, hasonló gondolatokkal, mint most nekem van, s békésen fogyasztanak ugyanabban a térben és időben együtt velünk - és ez jó. Hogyan mondjam el, amit ő még nem tud, de én már igen, hogy próbálunk hajókban evezni - s túlélni - a viharos élet-tengeren, de nem kell mindig odakötözött Odüsszeuszként hallgatnunk, miközben mások hamisan énekelnek, s hogy szeretne mindenki Noé bárkát építeni, mert ő úgy véli az ő hajója révbe ér, s ezért van olyan sok hajónak álcázott rozoga dereglye, és az a sok is olyan Bábel-torony formájú, és hogy miért van az, hogy egy nyelvet beszélünk de mégsem értjük egymást.
És hogyan mondjam el, amikor a minap elém állt – úgy, ahogyan én is az én apám elé - és azt mondta, már nem akar állatorvos lenni, hanem a szólógitár érdekli, és énekes akar lenni – hogy van különbség azok között a csillagok között, akiket vastag bukszájú menedzsment-bőrrel fényesítettek ki és vannak olyanok is, akik önmaguktól ragyognak?
Krákogok, s próbálom magamban elkezdeni, hogy „nézd ezt a kavargó színes forgatagot itt és most ami körülvesz, sok-sok ember, duc-duc zenei kór, halk csámcsogás..”. meg, „hogy és én is annak idején... a progresszív rockzene imádatom és a szüleim idegei....., s hogy van hogy most az enyémet, meg a tánc, a képzőművészet meg miegymás, és ne add fel soha, mert lehet még flower power és tehetünk még rózsákat a puskacsövekbe, de ehhez nekünk is totál újjá kéne születnünk!!! ................ Ott legbelül, ahol az a bizonyos kis érző motor van.
De most nem jön ki egy árva hang sem belőlem. A magam belső csendjével próbálom betakarni őt. Hallgatok. Inkább kiveszem a képeslapot, amit a Mai Manó könyvesboltjában vettünk, s próbálom becsempészni a hamburgere közé, hogy fogyassza ezt is. Aztán aláírjuk mindketten, én azt írom, klassz, ő pedig: kúúúl. Szerencsém van, neki nem kell ezt az élményt tukmálni. Ő még tudja nem csak blekendvájt a világ, hogy lehet színtelenül is álmodni két dimenzióban, s mit jelent a fekete-fehér képek színes költészete. Most jól eső érzéssel majszolgat. Bal kezében a képeslap. Talán újjászült benne valamit? Látom, most emészti, amit látott, s egyszer a felszínre szólítja majd valami tehetség-gejzír-formában, hogy visszafordítson néhány fokot ebből a sarkaiból kifordult világból.
