Hölgyeim és Uraim, Új Szülöttek és Régi Halottak! Heti témánk az újjászületés. Vigyázat – újJÁszületésről beszélünk, és nem újRAszületésről. Heti témánk nem a reinkarnáció – aki erről szeretne többet tudni, az másutt keresgéljen.

ÚJJÁSZÜLETÉS. Avagy Újjáéledés. Azazhogy Felébredés. Álmainkból, halottainkból. A kettő együtt jár. A gyógyulás – ébredés. A betegség - elalvás. Élet és halál. Mint a citromos tea. Hiszen a születés ébredés, a halál elalvás, ezért van az, hogy az ember valójában minden reggeli ébredéssel újjászületik. Pontosabban – újjászülethet(ne). Mindenesetre esélyt kap erre. És az eséllyel az esetek 99,9 százalékban nem él. Nem mintha nem akarna – persze ilyen is akad. De elsősorban nem tud. Vagy a lehetőségről, mert nem ébredt fel és a káprázatok homályában él, vagy mert gyenge, mert lusta, mert túlontúl lehúzta már az anyag, a matéria. A Föld. Mindegy, miért – lényeg, hogy nem. A lényeg, hogy egyszer születni, betegség. Mert a test dolga. Újjászületni, feltámadás. Mert ekkor kezdődik a LÉT, a szellem és a lélek léte.

Az újjászületés, pontosabban a Kétszer születés nem új dolog. Beavatás, felnőtté válás, gyógyulás, lásd Eliade, Kína, indiánok és buddhisták és a többiek. Ez valójában az igazi születés, a káprázat vége, a valódi felébredés, hiszen az ember először testben, majd szellemben (lélekben) születik meg (újjá), és csak ez utóbbi jelent(het)i az ÉLET mellett a LÉT teljességét. És ez a második születés az, amely igazán lényeges, és amely egyre kevesebbeknek adatik meg. Csakhogy ez áldozattal jár.


Minél fiatalabb az ember, annál több esélye van az újjászületésre, a felébredésre. És minél idősebb, annál több a halálra, a (végső) elalvásra. Minél fiatalabb az ember, annál inkább hisz az újjászületésben, az újrakezdésben, az ébredés csodájában. Nem terv szerint, nem előre megfontoltan, hanem spontán. Olyankor még természetes az, hogy újrakezdhetjük. Minél idősebb az ember, annál jobban retteg lefekvéskor, és ébredéskor annál kevésbé vágyik igazán újra – neki már elég csoda az, hogy a régi még mindig tart. Úgy, ahogy – de van, és ezzel még ő is részese – annak, aminek. Már a puszta tény, hogy újabb napra ébredt, boldogsággal tölti el.

Van egy buddhista közösség, melynek tagjai minden napjukat úgy élik meg, hogy az az utolsó. Ők valóban naponta megszületnek és meghalnak. Elalszanak és felébrednek. Alighanem nagyon közel vannak a felébredtséghez, az ÉBERSÉGHEZ. Náluk aligha téma az újjászületés – azok ugyanis, akik ezt naponta gyakorolják, nem beszélnek róla, hanem benne élnek. LÉTEZNEK. Mi itt nem annyira létezünk. Éldegélünk csak, haldoklunk csak, itt is, ott is, a káprázat homályában. És alighanem ezért beszélünk annyit változásról, újévi fogadalmakról, elhatározásokról, megújulásról, újjászületésről. Mert képtelenek vagyunk rá. Ezért van az, hogy egyre gyorsabban változik, ölt új formát, dizájnt, logót, hátteret, ideológiát minden, ami velünk kapcsolatos, és persze mi magunk is. Nincs állandóság sehol sem, mégis minden egyforma. Nincs lényegi változás, mégis minden mindig látszólag új és más és meglepő. Mert enélkül a látszat-körforgás nélkül nem tudunk élni. Ha már mi magunk nem születünk újjá (nagyon macerás dolog ám az, ébredni kell, fürödni kell, próbákat kiállni), hát változzék köröttünk a díszlet, változzanak a szereplők, az eszközök, a hangok, a színek, a fények, az árnyak. Csak nekünk ne kelljen változni, felébredni, újjászületni.

Az egész olyan Philip K. Dick-szerű, nem tudjuk, hol az álom és hol a valóság, hol vagyunk mi és hol vannak mások, nem tudjuk, de nem azért, mert valójában minden egy – ahogyan azt a régi bölcsek mondták -, hanem azért, mert valójában minden mindegy. És ez, ha jobban belegondolnánk, nagyon fájna.

Olyan kisszerű életet élünk, és olyan kisszerűek a körülmények, hogy valamivel állandóan mozgásban kell tartanunk a látszat-eseményeket, a látszat-körülményeket – látszat-önmagunkat. Mert így legalább elkerüljük azt, hogy önmagunkba nézzünk. Vagy a világba, ami ugyanaz.

Valójában mindegy, Dicknél maradva, hogy Hitler elveszítette vagy megnyerte a háborút – valamerre halad a világ így is, úgy is, a lényeg, hogy az újjászületés elmaradt. Valójában mindegy, hogy 1989-ben ki mit mondott és ki mit akart – az újjászületés elmaradt, ezt tudjuk és érezzük mindannyian.

De ez nem is annyira a mi dolgunk, nyugtatgatjuk magunkat, hiszen a lényeg az, ami belül van. (Hagyjuk most, hogy ez így van-e, hogy a külvilág nem inkább önmagunk tükre-e, és hogy mi magunk nem olyanok vagyunk-e, mint a külvilág. Tyúk vagy tojás. Tojás vagy tyúk. De ne feledjük: mindegy. Nincs jelentősége.) Úgyhogy marad a magánélet, önmagunk, a szerelmünk, a család és néhány barát. Ha legalább ez állandó lenne – nos, akkor lenne időnk elgondolkozni. Ha nem is újjászületni, de legalább megtenni az első lépést. Csöndben maradni és elgondolkozni. Hogy miért nincs itt sem állandóság. Hogy miért kell pártok és ideológiák mellett még a szerelmeket, a barátokat, a hazát és a házat is cserélgetni. Hogy miért nem tudunk azok lenni, akik vagyunk, ott, ahol megszülettünk.

Manapság az újjászületés is csak egy az elkoptatott lózungok közül, üres frázis, tartalmatlan hangsor, a MÚLT kudarcaiból fakadó céltalan (becs)vágyálom. A szó nemes értelmében újjászületni, egy szebb JÖVŐT vágyni most nem aktuális, nem ezzel kellene kezdeni. JELENleg kellenne önmagunkba nézni, és abból kiindulni, amink most VAN, ebben a pillanatban, önmagunkban és körülöttünk... A többit majd legközelebb... Az újjászületés magától jön. Nem terv, nem fogadalom, nem elhatározás kérdése. Egyszerűen: LÉTKÉRDÉS.