Holnaptól nem dohányzom, mindent elrakok magam után, még a kupakot is rácsavarom, lefogyok húsz kilót, közben sejtszintű méregtelenítést végzek, kulcsaimat és cipőmet ezentúl mindig ugyanarra a helyre teszem, hogy környezetemet és magamat se őrjítsem meg a hisztérikus kereséssel, nem játszom több játékot a számítógépen, kihúzom a konnektorból a töltőt...

..., sőt mindent, huszadszor is elmegyek a zsúfolásig telt, körbehányt szelektív szemétgyűjtőhöz, és elhessegetem azon meggyőződésemet, hogy úgyis összeöntik. Megszabadulok tárgyaimtól, mert megfulladok tőlük, sőt az emlékeimtől is, mert azoktól még inkább nem kapok levegőt. Nem kések el sehonnan, ha mégis elkésnék, nem beszélek tíz percig arról, hogy mennyire szégyellem magam. Szakmát váltok. Üdülőgondnok leszek, nagyon jól csinálnám. Radikálisan csökkentem irdatlan telefonszámlám, taxi helyett a metrót választom, nem sajnálom meg többé a házalót, aki elvesztette minden pénzét ruletten, és nem veszem meg tőle a használhatatlan masszírozó gépet tízezerért. Különben sem lesz rá szükségem, hiszen holnaptól minden reggel tornázom. Ja! És a legfontosabb, beiratkozom egy újjászületés (rebirthing) tanfolyamra, a neten találtam. Igen. Az lesz a legjobb. Holnap kezdem. Vagy mégis inkább holnapután.

Félő, ha mindez megtörténne, nem ismernék magamra abban a bizonyos reggeli tükörben. Vadonatúj énem nem is sejtené, hogy újjászületett.

Félretéve a tréfát, én nem nagyon tudom, mi az újjászületés. Egyszerűen nem használom ezt a szót, főképp nem egyes szám első személyben. Holnaputánra vonatkozó hétköznapi fogadalmainkkal kapcsolatban – ha megtartjuk, ha nem – nevetséges volna használni, hiszen egyszerűen csak arról van szó, hogy rendre szeretnénk megválni rossz szokásainktól. Az eredendő értelemben vett, valódi szellemi újjászületés pedig gyarló, földi létemtől, attól tartok, távol áll.

Tudom, hogy divatos dolog újjászületni, még inkább beszélni róla. Az elmúlt húsz év vívmánya ez is: mint váratlan vihar, zúdult ránk töménytelen új, addig titkolt ismeret, s most állunk a parton bőrig ázva, és nincs száraz ruhánk. Kapkodunk fűhöz-fához. Reiki tanfolyam, talpmasszázs, horoszkóp és Tarot, bioenergetika, auralátók (hogy megszaporodtak, vajon hol bujkáltak eddig?), keleti vallásfilozófiák. Azt hiszem az agykontrollal kezdődött minden, az valahogy már a vasfüggöny résein is beszivárgott. Hozzánk még az a hír is alig jutott el, hogy az európai (keresztény) kultúra a második világháborúban végérvényesen összeomlott.

Viszonylag logikus lépés az európainál jóval ősibb kultúrákhoz, vallásokhoz, tanításokhoz, gyógymódokhoz fordulni. Csak tudjuk megkülönböztetni a sarlatánt a valódi gyógyítótól, ne gondoljuk, ha elolvasunk egy könyvet Buddha életéről már buddhisták vagyunk. A bulvársajtó nem igazít el bennünket az asztrológiában, mert az egy komoly tudomány, mint ahogy a Tarot kártya sem jósolja meg a jövendőt, csak rest lelkünknek és szellemünknek segít az önismeretben. És ne keverjük össze az újjászületést a lélekvándorlással.

Sokan mondják manapság, hogy hisznek a reinkarnációban. Azt hiszem a legtöbben csak kicsit tudnak róla többet, mint a szőke nő a viccben, akit kérdez a barátnője, hogy hová tűnt, hetek óta nem látta.

- Jaj, ne is mondd, csodás élményben volt részem. Elvégeztem egy reinkarnációs tanfolyamot.
- Nem mondod? És sokba került?
- Nagyon. De mindegy, egyszer élünk.

Akár hihetnék én is a reinkarnációban, édes mindegy, ugyanis nem vagyok azon a spirituális és tudati szinten, hogy felismerjem a következő inkarnációmat. Ez sajnos kicsit zavar.

Valódi lelki és szellemi újjászületés (János Evangéliumában „felülről születésnek” mondja Jézus) csak kevesekkel, kiválasztottakkal történik. Nekünk, sokaknak marad a sok kis újjászületés. A petit mort ellentéte, ugyebár.

A Tarot kártyában a Nagy Arkánum egyik legfontosabb lapja a Halál (XIII). Valaminek a végét, lezárását, elmúlását jelenti, ami magában hordozza az újjászületést: a megújulás, a változás lehetőségét. Ezt a lapot különösen szeretem. Arra figyelmeztet, hogy szokásaink rabjai vagyunk: szinte mindenre képesek vagyunk rászokni, még a szorongásra is. Tíz körömmel ragaszkodunk elviselhetetlen élethelyzetekhez, mert megszoktuk, mert kényelmesek vagyunk és lusták, vagy mert rettegünk az ismeretlentől. Inkább untig ismételjük magunkat, egy kis csúsztatással stílusnak nevezzük, és megmosolyogjuk Trepljovot, aki új formákért süvölt. Hogyne, és csalódunk, ha kedvenc együttesünk új hangzással áll elő.

Csodálatos nagyanyám halálba kergetett minket tanulságos mondásaival. Biztos, ami biztos össze is írta egy kis könyvbe. Egyre többről bizonyosodik be, hogy igaza volt. Egyet azonban gyerekkoromban egyáltalán nem értettem, ma pedig szívből rühellem, még akkor is, ha a múltkor eltévedtem Kőbányán, mert ki akartam kerülni a dugót: járt utat a járatlanért el ne hagyj.

Puff neki változás és újjászületés! Vajon hogy nézne ki a világ most, ha mindenki megfogadta volna ezt a tanácsot? Kolombuszról nem is beszélve.

Igaz, hogy nem használom azt a szót, hogy újjászületés, de hiszek a pofonokban, amit az élet ad, bár lehetne néha kevesebb, és hiszek az életösztönben, ami felállít a padlóról. Hiszek az erőben, ami visszaüt, és a még nagyobb erőben, ami nem üt vissza. És hiszek a kíváncsi, nyitott, változásra képes emberben. Hiszek a járatlan utakban. Hiszek a szellemi energiákban, a gondolkodásban és leginkább hiszek az újragondolásban.

Ez lassan olyan, mint egy Zorán-Dusán szám, abba is hagyom, nehogy újjászülessek, és elfelejtsem megkérdezni – újragondolásról jut eszembe – , hogy voltak-e a Vaszary-kiállításon.

Jó, jó, tudom…. majd holnapután.