Az én kis zenei világom egy hatalmas kísérlet, ami onnan indul el, amikor Bach és a többiek annak idején elmentek a királyhoz, a mecénáshoz – aki persze legalább olyan jól zongorázott, mint ők – , az adott nekik egy témát, és meg kellett mutatniuk, mit képesek rögtönözni belőle. Erre találták ki aztán később a fúgajátékot is. Én ebből így a 20. század második felében már kimaradtam, de a nagy kísérletem a legősibb dolgok valamiféle megjelenítése. Ezek a világok nem annyira merevek és zártak, mint a klasszikus zene: folynak, áradnak egyikből a másikba. A beat annak idején egészen új dologként mindent lesöpört az asztalról. Ebbe bekerülve persze csak úgy lehetett sokáig jelen lenni, ha visszaástunk a gyökerekig. Ekkor jött be a képbe például a country. Countrynk persze nekünk is van, csak éppen citerával játsszák… A legszemfülesebbek, például Sebőék, Panyigáék hátizsákkal, batyuval elmentek Bulgáriába meg bárhová, ahová csak azzal a vörös útlevéllel lehetett, begyűjtötték a csodálatos anyagokat hol kávéházi, hol jó minőségben, és nagyon értékes kincseket őriztek meg így. Ezzel párhuzamosan a rock is megpróbált megélni a maga törvényei szerint: kialakultak a szakmák, szállítók, hangosítók, zenészek… Sokszor csikorogva, de működött a dolog. Néha hangfalhuzatokba takarózva aludtunk a művházakban, de idővel kialakult a szakmai háttér, beleértve ebbe az OSZK-t meg az ORI-t is. Akárhol akartál fellépni, vizsgáznod kellett egy bizottság előtt a megfelelő tananyagból. Nagyon komoly követelmények voltak, a felső kategóriákhoz már komoly felkészültségre volt szükség. És persze létezett a giccsadó intézménye is: a táncdalfesztiválos társaság által befizetett összegek fenntartották a szakmát és megvédték az egyszerűbb zenészeket mindenféle dolgoktól. Az ilyesmik ellen annak idején kézzel-lábbal hadakoztunk, de már aránylag hosszú idő telt el efféle intézmények nélkül, és most meg hiányzik a rend a nagy dzsungelben.

Nehezebb ma érvényesülni, mint a hőskorszakban?

Nem az, hogy nehéz: egyenesen lehetetlen. Régen sem volt persze könnyű, hiszen viszonylag hamar kialakultak a megfelelő érdekcsoportok, hierarchiák, a műfaj krémje, és ezeknek akkoriban sem lehetett a közelébe férkőzni. És ezt most nem a magam védelmében mondom, mert én magam is láttam hihetetlenül magas színvonalú produkciókat elvetélni ebben az országban akár egyetlen felvétel nélkül is. Rengeteg zsenálisan jó muzsikus a vidéki haknik és a kultúrházi, falusi bálok lebonyolítására voltak kárhoztatva a leghalványabb esély vagy remény nélkül. Egy-egy ember néha átszivároghatott a hermetikusan zárt kasztrendszer határain, de nem ez volt a jellemző. Ezt egy idővel mi is beláttuk, beleértve ebbe Herpai Sanyit vagy Zsoldos Tomit is, akik rengeteg különféle helyen játszottak. Tisztában voltunk azzal, hogy teljesen kilátástalan dolgot csinálunk. Nem tudom, hogyan éltem túl a 20. századot. Nekem már nem szabadna lennem, és nemcsak nekem, hanem a hasonszőrűeknek sem, hiszen nem én vagyok az egyetlen közülünk, aki most gondnoki állással büszkélkedhet, hogy nagycsaládos apukaként fenn tudja tartani a családját. Tízezerszámra vannak ilyenek más műfajokból is: grafikusok, festők, szobrászok… Pedig a társadalmat a kultúra olajozza, az olyan emberek, akik jártatják a szájukat, teszik a dolgukat, kimondanak, megtalálnak olyasmiket, amiket mások nem. Bizonyos emberek hallatlanul nagy dolgokat vittek és visznek véghez ebben az országban, és eközben itt állunk atomjainkra szétesve.

Van kiút ebből a helyzetből?

Mindenképpen járható ösvényt kellene vágni a dzsungelben, és manapság már léteznek is ehhez bizonyos utak. Például a youtube-on beírod azt, hogy bendzsó, és kijön ezer kis videó: egy fesztivál, egy virtuóz, egy tanár, vagy akár egy oktatófilm, ahol bárki megnézheti az alapfogásokat. Úgy érzékelem, minden normális országban léteznek hagyományápolók. Hál’istennek már nálunk is rendben vannak a táncházak, ezt a világot megmentették. Most itt lenne az ideje ugyanennek a zene esetében is: meg kellene menteni a pusztuló anyagokat az enyészettől. De manapság sajnos nem létezik olyan erő, ami megvédené a muzsikusokat. Nincs szakma érdekvédelmi szervezetekkel, funkcionáriusokkal, normális – tehát nem protekciós alapokon működő – fesztiválokkal, tehetségkutatással. Ez lehetne a gyökér, amiből jönne a táplálék és élni tudnának a műfajok, a jazztől kezdve az etnorockig. Rengeteg tehetséges ember alkot ma is, de fogalmuk sincs, mit hogy kezdjenek el, csak várnak a vakszerencsére.

Ha ennyire kilátástalannak látod a jelenlegi viszonyokat, miért mentél bele mégis abba, hogy újjáalakítsátok a Barbarót?

Minden egészséges ember szellemiségében benne kell lennie az igénynek a tudás továbbvitelére, hiszen a fejlett világ a tapasztalatok továbbadásából táplálkozik. Az újjáalakulás szimpla volt. Herpai Sanyi felhívott: figyelj, van itt egy Both Miklós nevű gitáros/énekes srác, ismered? Én persze ismertem, hiszen Miki is szerepelt a Kárpát Mőbiuszban, a junior tagozatban, ahol mi ketten Csík Pistivel a szenior tagozatot alkottuk, és mondanom sem kell, őrületes koncerteket adtunk együtt. Miklós egy hallatlanul izgalmas személyiség hallatlan lehetőségekkel – az ő kedvéért mondtam igent az újrakezdésre, ő volt az én igazi motivációm. Azt mondtam, valakinek tovább kell vinnie azt a tapasztalati tőkét, ami a Barbaróban felgyűlt az évek során: gyűjtse össze ezt a tudást, és építsen fel belőle valami újat. A világ törvénye, hogy van a mester, aki a tanítványnak adja tovább a tapasztalatait, és a tanítvány ezáltal még nagyobb mesterré válhat. A világ így megy előre, ezt az utat nem szabad elvágni. A tapasztalatok átadása persze nem tudatos oktatás formájában történik, hanem ösztönösen, muzsikálás közben.

Gitárosként mennyire igényelt tőled más megközelítést, hogy Miklós személyében egy szintén igen karakteres játékos került a csapatba?

Azt hiszem, kicsit enyhe kifejezés az, hogy igen karakteres játékos, mert hirtelen nem is tudom, van-e egyáltalán jelenleg még egy olyan gitáros Magyarországon, mint Miklós. Ilyenkor fel kell osztani a pályát. Én már nem akarok semmit elérni vagy bizonyítani a Barbaróval, mi már kitomboltuk magunkat. Így aztán hadd fusson a kiscsikó, legyen övé a pálya. Kicsit persze idomulni kellett Miklóshoz, hiszen ha ketten nagyon-nagyon gitároznak, az könnyen kiolthatja egymást. A mihez képestet meg kell adni, maradjunk ennyiben.

Voltak egyébként kitűzött konkrét céljaitok, amikor ismét elkezdtetek zenélni együtt?

Nézd, lehet, hogy együtt már nem tudunk továbblépni, hiszen a feltételek ellehetetlenültek. Csak egy példát mondok: a Szigeten valamelyik kis mellékszínpadon megengedték, hogy játsszunk, de talán kár is volt elvállalni, kompromisszumokat kötni. Nekünk a Világzenei Nagyszínpadon kellett volna fellépnünk. A Barbarónak a maga múltjával ott lett volna a helye. Az, hogy 20 év után nem kerültünk oda, egy kicsit furcsa. Egy futottak még-sátorban csörömpöltünk éjszaka úgy, hogy bezavartak mindenféle átszűrődő zajok más helyszínekről, még csak egy generálpauza csendet sem lehetett produkálni. Ezért nem hinném, hogy érdemes lenne kompromisszumokat kötni. Be kell látni, hogy az az idő elmúlt, amikor mi voltunk a fesztiválok hősei. Talán nem is vagyunk már abban a korban, kicsit belevénültünk ebbe az egészbe. Tudod, a fesztivál előtt két hétig próba, aztán utazás, hangbeállás, elmegy az egész napod normális étkezés nélkül, a koncerten már meg vagy rogyva, aztán ha lement az egész, utána három napba kerül, amíg kihevered. Ehhez már öregek vagyunk. Jó lenne egy fix hely mondjuk havi egy fellépéssel, de jelenleg nincs ilyen. A legfontosabb feladatainkat már véghezvittük, és ezért nyugodt, elégedett vagyok. Biztos vagyok vele, hogy Mikivel jó helyre nyúltunk, helyzetbe tudtuk hozni, és ezáltal ő is saját magát.

Külföldön nem akarnátok mozogni esetleg?

Ha valakit izgat a Barbaro, természetesen bárhová szívesen elmegyünk játszani, így külföldre is. Annak idején sokat játszottunk kint és ahol megjelentünk, ott egy kicsit mindig felkavarodott az állóvíz. Párizs mellett egy kisvárosban egyszer két koncertet adtunk egymás után, két különböző klubban. Lement a buli nagy sikerrel, utána jött a pakolás, az átszerelés, hangolom be a gitárt, hirtelen berobban az ajtó, és berontott egy az egyben ugyanaz a tömeg, akik az előző koncerten ott voltak.

Mit gondolsz, lesz negyedik lemezetek?

Remélhetőleg igen, de nem tudom biztosan. Az első lemezünk annak idején megpróbált amolyan etnikus rock lenni, a második pedig egy lepusztult korszak lepusztult rockzenéje volt, nagyon ütős zene, nem véletlenül nem volt nélkülünk fesztivál abban az időben. Ez a harmadik album egy finom szürrealista áttöréssel némiképp ugyanaz, mint a második, de a szövegek Miklós jóvoltából kicsit költőiebbek, líraibbak. Ő nem olyan harsány, „kirakom a buktát azonnal” típusú arc, mint Jorgosz volt. De a lényeg változatlan: ez kemény progresszív zene, és ha lesz negyedik album, remélhetőleg az is különbözik majd az előzőektől. Ugyanarról még egy bőrt nem szabad lehúzni, hiszen mi nem piacra termelünk.

Az első két albumotok évek óta nem kapható. Nem tervezitek újra kiadni őket?

Az első Barbaro lemez az állami hanglemezkiadó tulajdonában volt, és a privatizáció tájékán akkora volt ott a káosz, hogy minden eltűnt, már nincsenek meg az eredeti felvételek. Legfeljebb bedigitalizálni tudnánk őket, aztán közkinccsé tenni: még így is kihúznánk a feketekereskedők zsebéből a pénzt. Az egyik régi csapatom, a Profán bakelitjei is 10-12 ezer forintos árakon kelnek el a bécsi börzéken. Valakiknek megvan a master, és időről időre présel belőle… A kettes Barbaro anyag mastere nálunk van, ha mutatkozik rá igény, szerzői kiadásban akár meg is jelenhetnek ezek majd egyszer. Aztán akadnak egész jó koncertfelvételeink is, ezeket is érdemes lenne megismertetni azokkal, akiket érdekelhetnek. Mindez persze nem oldaná meg a helyzetünket, attól még maradunk, akik vagyunk. Nem is baj ez. Mindenki hivatva van valamire, és úgy kell leélnie az életét.

És mi a helyzet Jorgosszal? Kapcsolatban vagytok még?

Persze, jóban vagyunk. Drukkolok Jorgosznak, hogy összejöjjenek a dolgai, bár meg kell mondanom, az efféle műfajváltásban én nem hiszek. Ahogy a Led Zeppelin film címe is mondta, a dal ugyanaz marad. És ez tényleg így van.

Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a népzenével?

Nagyon nehezen jutottam hozzá a népzenéhez, hiszen tipikus budapesti vagyok, igazi városi figura. Elvált szülők gyereke vagyok, édesanyám nevelt minket nagy szegénységben, és óriási szám volt, amikor OTP-részletre hozzájutottam egy olcsó gitárhoz. Azonban hiába voltam egész jó rock’n’roll gitáros, valahogy egy idő után éreztem: valami a levegőben lóg, ez nem az én kultúrám, nem kerek a dolog, csak játszogatok és jól elvagyok, de igazából nincs benne semmi több. A mai napig nagyon szeretem ezt a világot, a rockot, de nem ez az enyém elsősorban, nekem ebben nincs kreatív élményem. Másrészt nem tudtam, hol vannak a gyökerek, ezeket kerestem. Ekkoriban vitt el egy barátom az első hazai country-fesztiválra, ami a szokásos bundázásoktól eltekintve egyébként nem volt olyan rossz. Itt mutattak be Szabó Andrásnak, aki akkor már számtalan zenei kísérleten túl volt, és akkor éppen valami elektronikus dolgot akart csinálni a népzenével. Mondanom sem kell, nekem fogalmam sem volt a népzenéről. Felmentünk hozzá, megmutatta a hegedűt, amitől eleinte ódzkodtam, hiszen nekem a 20. század hangszere a gitár volt. Szabó azonban felkapta a hangszert és eljátszott néhány bolgár témát, én pedig egyből lepadlóztam. Akkor esett le a tantusz, hogy a városi embereken valami borzasztó átok ül: ülünk a karámban, a műanyag slágerlisták és műanyag fesztiválok világában, és nem jut el hozzánk semmi ilyesmi. Azóta vagyok ilyen kamikaze-harcos… Akkor döntöttem el, hogy városi ember létemre megtanulok népzenét játszani. Eleinte nagyon nehezen ment, mert az a hangolás, amit alkalmaztam, nem volt megfelelő ehhez a sok fekvésugrással, miegyébbel. Rengeteget szenvedtem: hogy lehet az, hogy minden pásztorgyerek virtuóz, csak én vagyok képtelen megtanulni ezt az egészet? Először éreztem azt a zenei pályámon, hogy végre ott van valami, aminek mindenképpen szeretnék a részévé válni, és egyszerűen nem megy. De ez elsősorban hangolás kérdése volt, amint az a helyére került, kinyílt előttem ez a világ.

A kétnyakú gitárod mindig is a Barbaro védjegye volt. Hogyan kezdtél el ezen a különleges hangszeren játszani?

Volt az életemben egy időszak, amikor majdnem hivatásos zenész lettem. Végül persze nem lettem az, és ennek nagyon örülök, de amikor ez még nem volt lefutott kör, ott ültem én is az Operett Színházban, a zenekari árokban, és játszottam. Akkor hallottam fél füllel, ahogy két zenésztársam beszélgetett: nézd már, ez a John McLaughlin milyen különleges hangszeren játszik! Aztán pár hónappal később megláttam egy újsághirdetést az Esti Hírlapban, hogy kétnyakú gitár eladó. Mondom, ilyen véletlenek nincsenek, és rohantam is megnézni. Volt egy Marshallom meg egy gyönyörű fekete-arany Gibson Les Paulom, azokat eladtam, és a kettő árából tudtam megvenni a kétnyakút. Nagyon ráharaptam, de igazából évekig nem tudtam, mit kezdjek vele. Egyszer aztán elkopott a pengetőm, csak egy kis csutka maradt belőle. Újat venni nem tudtam, ellenben gyakorolnom kellett az aktuális koncertre, így jóformán véletlenszerűen kialakult ez a ráütögetős technika. Csak utána hallottam, hogy Amerikában ez a benyúlkálós módszer mekkora áttörést jelentett. Azóta is sokan játszanak így, és rengeteg gitáros csinál roppant érdekes dolgokat ezzel a technikával.

Figyeled a mai zenéket?

Miután nagy fiaim vannak, akik hozzák haza a dolgokat, ismerek egy csomó mindent, és néha rájuk is csodálkozom. Hallatlanul zseniálisnak találom például a Rage Against The Machine-t. Ha keveset is játszanak, ami benne van, az akkor is annyira tökéletes, hogy egy hangot nem lehetne belőle elvenni, ráadásul olyan erővel csap le, hogy csak na. Gitáreffekteket úgy még nem használtak, mint ott. A Dream Theater is nagy kedvencem volt egy időben, de ők szerintem csőbe mentek, csakúgy, mint mindenki, akik elkezdtek piaci alapon dolgozni. A Led Zeppelin is akkor laposodott el, amikor nekiálltak mű-country számokat gyártani az amerikai piacra. Akinek a kezében ilyen kincsek vannak, abban nem is értem, hogyan merül fel, hogy elgagyizza az életét. A metal volt az az irányzat, ami az összes műfaj között kitagadottként, kiátkozottként a legtöbbet tudott fejlődni. Annak idején én sem szerettem, de el kell ismernem, hogy az utóbbi időben erről a vonalról jöttek a legfigyelemreméltóbb dolgok. Ott volt például az a szerencsétlen fiú a Panterából, akit fejbelőttek… Hát az a gyerek Bartókot gitározott! Hihetetlen nagy kár érte, az ilyen istenáldotta tehetségű titánokat körbe kellene venni valamilyen védőburokkal. De ha hiszed, ha nem, még bizonyos rapszámokban is érzékelem az erőt: fel lehet fedezni bennük a monotónia alatt eldugottan, de következetesen építkező zenei elemeket, elgondolásokat.

Itthonról mi tetszett mostanában?

Magyarországon is biztosan vannak a próbahelyeken nagyon jó zenészek, de kevés lehetőségük van előjönni az ismeretlenségből. Drukkolok Mikiéknek a Naprával, nagyon jó, amit csinálnak, de még érniük kell. De az ő korukban én is ilyen voltam: olyan 27 éves kor tájékán kezdődik meg az igazi érési folyamat.

Egy többszáz lakásos tömb gondnokaként kevés időd van gitározni. Ha mégis le tudsz ülni játszani, hogyan gyakorolsz?

Általában magától jön, milyen zene születik a kezeim alatt. Keresem a lehetőségeket. Fontos dolog – és a tanítványaimnak is mindig ezt mondom – , hogy nem szabad hinni a skáláknak, inkább a mozdulat varázsa a meghatározó. Persze vannak sorozatok, alapelvek, de a mozdulat az elsődleges. Ha az ember sok kozmikus elemet használ, annak a hatása is monumentális lesz. Ilyen kozmikus, az univerzumból természetes módon képzett elem például a bartóki hármas egység. De ezeket az ember nem határozza el előre. Minden nagy dolog valahol végtelenül egyszerű, ami csak úgy a kezedbe akad. Ha túl sok a munkám, a bajom, hangosak körülöttem a viharok, nehezebben megy a gitározás, a zenélés. Jön a múzsa, és nem hallom meg a hangját. Egyszerűségben, természetes állapotban kell megtartanod magad – kenyéren és vízen, ha így jobban tetszik – , mert csak így jönnek elő belőled az igazi komoly dolgok. Jóllakott zenész nem zenész – ezek olyan régi és olyan igaz megállapítások, hogy csak na. Ha igazi zenész vagy, azzal azt vállalod, hogy bujdosó vagy. Régóta tudjuk, hogy ha akarjuk, ha nem, mi kívülállók vagyunk. Élj meg, ahogy tudsz, aztán ha van rá egy kis időd, akkor zenélj. Így tehát nincs más lehetőség, az időt kell kinyújtani, normális, természeti életformát folytatni, hogy legyen időd alkotni. Ez sokszor kínkeservesen nehéz, de igyekszem minél többször előrerohanni időben, és akkor akad pár szabad órám gitározni. Emellett persze felneveltem hat gyereket is. Mindig azt szoktam mondani, hogy az egész életünknek úgy kell működnie, mint ahogyan a gyerekek ide-oda rakosgatják a legót. Nyitottnak kell lenni, megpróbálni mindig a legjobbat nyújtani. A folyamatokban, a nagy egészben hiszek. Van, aki nagyon rövid idő alatt alkot hatalmasat, és gyorsan el is ég a gyertyája, másoknak pedig sosem fogy el. Abban reménykedem, hogy az én gyertyámban is van még elég láng a jövőre nézve. De már nem magam miatt.